Nem is olyan túl régen (sőt, szép korú háziorvosoknál talán manapság is) mindennapi tapasztalat volt az orvos-beteg találkozások alkalmával, hogy a páciens, miután elpanaszolta összes nyavalyáját, azon kapta magát, hogy szigorú parancsolatok garmadájával kell szembenéznie, úgymint: álljon fel!, nyújtsa ki!, mutassa meg!, vegyen be ebből hatot egy nap!, ne kelljen fel az ágyból! stb. Ez az imperatívusz-halmaz sok embert rémített meg, ugyanakkor talán legalább annyi bizalmat is adott, hiszen a beteg úgy érezhette, hogy ha ilyen hatalom gondoskodik róla, akkor nagy baj biztosan nem lehet. Követnem kell e határozott és megalapozottnak tűnő előírássort, és rövidesen minden rendben lesz. Azt a viszonyrendszert, melyben az orvos „mindentudó istenség”, egyfajta atyai autoritás, míg a beteg kiszolgáltatott, gyámoltalan gyermek szerepében jelenik meg, paternalisztikus viszonynak hívjuk. A paternalizmus1 a hippokratészi hagyomány és a polgári berendezkedést megelőző társadalmi élet széles körben elfogadott és bevett szemlélete volt. Eszerint a magasabb státuszú emberek magától értetődő módon, tekintélyelvű alapon irányították az alacsonyabb státuszban lévő embereket, adott esetben akaratuk ellenére is, de mindenkor az irányított ember jóléte érdekében!