Ovidius költészetét a szó szoros értelmében korszakokra bontani – mint ahogy ezt már magától értetődően rendre tesszük – s azt a sokak számára szintén triviálisnak tűnő folyamatot látni és láttatni, mely leegyszerűsítve a zsenge szerelmek dalnokának megkomolyodásával majd száműzetésével magyarázza a sokféle mű egymásutánját: egyszerűen hamis elképzelés. Nem veszi figyelembe, hogy Ovidius ma ismert debütáló Amores kiadása az elsőt átgondolva és átdolgozva valamikor negyvenéves kora közelében jelenhetett meg, s innentől értelmetlen lenne az ifjú bohémről beszélnünk. Nem veszi figyelembe, hogy amennyire nehéz a Fastit és a Metamorphosest epikus vagy inkább narratív jellegén és epikus méretén túl együtt s egy költői korszakként értelmezni, annál lehetetlenebb akár hangvételükben, akár formai, akár műfaji, akár – ha tetszik – tartalmi szempontból egységként szemlélni az Amores elégiáit, a Medea tragédiát, a Heroides darabjait és a szerelmi tankölteményeket. Nem veszi figyelembe, hogy Ovidius műveinek a kronológiája még nagy vonalakban is igen-igen vitatott. Utaljunk itt példának okáért Hollis 1989-es oxfordi Amores kiadására és Theodor Heinze Medea-levélkommentárjára,9 melyek egyformán nagy hangsúlyt fektetve Ovidius főleg korai műveinek időbeli rendezésére, egymástól igen eltérő rendet sőt érvrendszert dolgoztak ki, s tartottak megnyugtató eredménynek. S végül: a fenti korszakolás nyomán a szerelmi költő jelentőségére akarván fektetni a nagyobb hangsúlyt, a kutatók jelentősebb része nem tudja értelmezni, vagy zavaróan alulértékeli a két nagy művet (ekkor a Fasti és a Metamorphoses formabontó elégiafüzér, esetlen s epikusnak természetesen vértelen próbálkozás és így tovább). Elsősorban a Metamorphosest főműként értelmezve viszont az ún. „szerelmi költészetet” a készülődés zsengéiként tesszük félre, a száműzetés verseit a kényszer szülte őszikékként. Ezzel pedig figyelmen kívül hagyjuk azt a kétségtelenül zavarba ejtő jelenséget, hogy Ovidius élete végén magát nemcsak az elégikusok sorába helyezi, nemcsak kizárólagosan Tenerorum lusor amorumként emlegeti,10 nemcsak azzal lepi meg mai olvasóit, hogy a Metamorphosesről csupán ennyit és így nyilatkozik: Nuper ab exequiis carmina rupta meis (Trist. 1.1.118.),11 de egyértelműen azt a törést fájlalja, amit a száműzetés nem másban, mint a szerelmi költő életében és az elégikus életmű fejlődésében okozott. Az említett költői korszakok hipotézise tehát a művek látható sokfélesége mögötti egységet vagy folyamatot nem adja meg, s arra egyértelmű magyarázattal sem szolgál.