Ovidius és a princeps viszonyának, a költő „ellenzékiségének” kérdése a kutatás manapság talán legtöbbet emlegetett kérdése. Barchiesi és Schmitzer korszakos monográfiái alighanem évtizedekre fel is dolgozták ezt a témát, jóllehet – ahogy Galinsky sommásan fogalmaz63 – „elképzelhető”, hogy a kortársak vajmi kevés Augustus-ellenességet találtak mondjuk a Metamorphosesben napjaink kutatóihoz képest. A nyilvánvaló utalásokon kívül természetesen számtalan rejtettebb célzás, politikai szín egyértelműen meggyőző elemzését is megkaphattuk az elmúlt időszakban. Hogy azonban ez mennyire nyomja rá bélyegét akár a legtöbbet kutatott Átváltozások, akár az életmű egészére, vitatható. Vitatható ugyanis az „ellenzékiség” puszta definiálása is. Véleményünk szerint a korra és a vezető politikára tett célzások kritikai éle mindahányszor az irónia keretein belül, annak is inkább egyszerűen a humor felőli oldalán maradnak, maradéktalanul belesimulva Ovidius egész világlátásába és világábrázolásába. A humoros játékosság és csipkelődés mértéke határozza meg e vélt ellenzékiséget is: a két skálát együtt szemlélve talán a Heroidesben legalacsonyabb szinten, a Metamorphosesben elegáns finomsággal, az Arsban a legprovokatívabb módon. A szerelmi tanköltemények szabadszájúsága minden tudatos nagypolitikai állásfoglalás nélkül is elegendő alapot szolgáltattak a kultúrpolitika elutasításához, nem véletlen tehát, hogy a késői elégiák egyértelművé teszik: az általunk felderíthető nézeteltérés oka kizárólag e művekben keresendő. Ugyancsak kutathatatlan téma, hogy akár egy esetleges politikai ellentétben, akár a száműzetésben – amennyiben annak kizárólag irodalmi oldalát tekintjük – mekkora szerepe lehetett magának Augustusnak. Bár a Tristia második könyvének apológiáját hozzá címezi a költő, éppen ugyanott jegyzi meg, hogy maga a princeps nemigen olvasgatta az ő műveit (2. 77–80.):