„Pontosan egy évtizeddel a Manchester Uniteddel játszott kupadöntő után, 1989 májusában éppen egy forgatókönyvemről vártam visszajelzést, miközben úgy tűnt, hipp-hopp szertefoszlik a tizennyolc éve most először felcsillant tuti esély a bajnokság megnyerésére. A forgatókönyv, amellyel egy tévésorozatra pályáztam, tovább eljutott, mint az elődei; volt néhány találkozás a Channel 4 embereivel, dúlt a lelkesedés, szóval klasszul álltak a dolgok. De egy zakó utáni elkeseredésemben – kikaptunk otthon a Derbytől a szezon utolsó szombatján – valamiféle személyes áldozati oltáron felajánlottam a munkámat (amelynek az elfogadása megmenthetett volna egy karriert és egy összeomlani készülő önbecsülést): ha megnyerjük a bajnokságot, nem bánom a forgatókönyvem visszautasítását. A visszautasítás annak rendje és módja szerint meg is érkezett, és hónapokon sajgó sebet ejtett a lelkemen; de megnyertük a bajnokságot is, és most két évvel a történtek után, amikor a csalódás rég elmúlt, de Michael Thomas góljától még mindig libabőrös leszek, ha rá gondolok, tudom, hogy jó üzletet kötöttem.” Nick Hornby, angol író, többek között a „Pop, csajok satöbbi” és az „Egy fiúról” című regények és filmforgatókönyvek írója, nem mellesleg vérbeli Arsenal- szurkoló, írja a fenti sorokat „Fociláz” című könyvében, és annak valószínűleg minden egyes sorát komolyan gondolja.106 De hogy lehet, hogy egy író, aki abból él, hogy regényeit kiadják, forgatókönyveit megfilmesítik, színdarabjait előadják, hajlandó lenne szinte mindent feladni a karrierjében csak azért, hogy kedvenc csapata végre egyszer megnyerje az angol bajnokságot?