Az elmúlt évtizedekben a nemzetközi sportszervezetekben újra és újra napvilágra kerülő korrupciós botrányok (FIFA, NOB, IAAF – csak hogy néhányat említsünk225) azt mutatják, hogy a politikai döntéshozatal részeként ki kell térni a korrupcióval kapcsolatos döntések motivációs hátterére is. Ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy a politikusok legfontosabb motivációs hajtóereje az, hogy egyrészt hatalomra kerüljenek, másrészt hatalmukat megtartsák, akkor látni kell, hogy ez egyetlen politikai közegben sem lehetséges támogatók nélkül. Ezekre a támogatókra akkor is szükség van, ha egy politikus esetében nem kérdőjelezzük meg a közjót szolgáló jó cselekedetekre vonatkozó késztetést. A lojális szövetségek ideális esetben eszmei, ideológiákat érintő elköteleződések mentén jönnek létre, és addig maradnak fenn, amíg a hatalom gyakorlásának konkrét lépései ezeken a hitvallásokon belül maradnak. Korrupciós nyomás akkor jön létre, amikor a lojális szövetségeket magánjutalmak tartják fenn. Egy vezető politikusnak még személyesen nem is szükséges belefolynia a korrupcióba, elég annak teret engednie: „A korrupció olyan magánhaszon-alternatíva, amely […] lehetőséget ad a rezsimhez való hűség biztosítására úgy, hogy nem kell jó fizetést adni, és garantálja, hogy a törvény szigorával lehet lesújtani azokra, akik mégsem maradnak hűek a rendszerhez.”226 Azaz úgy juttatunk valakinek javakat, hogy még azt a félelmet is fenntartjuk benne, hogy amennyiben a lojalitását nem bizonyítja, úgy a korrupciós ügy magával ránthatja. Minél nagyobb egy politikus szükséges támogatói köre, annál nehezebb (és drágább) magánjavak biztosítása által elérni a kívánandó döntéshez szükséges többséget, és így egyre nagyobb esélye lesz annak, hogy a döntéshozatal inkább szakmai vagy ideológiai alapon dől el. Így minden szervezet esetében, ahol a korrupció lehetősége felmerülhet, az ellene folyó harc leghasznosabb eszköze, ha a döntésben résztvevők számát bővítik.