Agyi képalkotó módszerek, például fMRI-vizsgálatok vizuális ingerlésen alapuló eredményei általában olyan ingeregyüttest kívánnak meg, ahol a feltett kérdésre az inger egyetlen paraméterének változtatásával tudjuk megadni a választ. A kontúrintegrációs kártyateszt ebből a szempontból túl komplexnek tűnhet. Egy lehetséges kérdés például, hogy az agy mely területe tesz különbséget az olyan ingerek között, melyek egyike mind a sűrű hátteret, mind a kontúrt, a másik pedig csak a sűrű hátteret tartalmazza – azaz hova lokalizálható a kontúr „összeszerelése”. A kérdés megválaszolásához célszerű olyan ingersort összeállítani, amelyben csak a kontúr jelenlétét változtatjuk, de az ingerek egyéb paraméterei, például az ingerelemek darabszáma, kontrasztja, téri frekvenciája stb. nem változik. Ezért tehát érdemes a fenti vizsgálatokban oly hasznosnak bizonyult D-paramétert rögzíteni egy adott értéken. Ugyanakkor előfordulhat az is, hogy szeretnénk a kontúrdetekció nehézségét változtatni, hiszen az is egy lehetséges kérdés, hogy az agy mely területeinek aktivitása korrelál az aktuális pszichofizikai teljesítménnyel. Mivel a D-t rögzítettük, a nehézség változtatására más megoldást kell találni, például a kontúrt alkotó elemek orientációjának a kontúr pályájától való fokozatos „eltérítését”. Így már csaknem megfelelő az eljárás fMRI-vizsgálatokhoz, csakhogy még egy követelménynek érdemes eleget tenni. Érdemes a kontúr puszta detekcióját olyan feladattá alakítani, ahol a kontúr (valamilyen nehézségi szinten) mindig jelen van. Ennek megoldására a detekciós feladatot például alakdiszkriminációs feladattá lehet alakítani.