A magyarban a téri kifejezések vizsgálatát több tényező motiválja. A nyelv gazdag morfológiával rendelkezik, és a névutók és ragok rendszerének irányhármasság szempontjából vett szimmetriája és szerkezeti homogenitása mellett sok adat áll rendelkezésünkre a téri kifejezések tipikus elsajátítási menetéről a különböző nyelvi és kognitív komplexitású, eltérő ösvénytípust és viszonyt kódoló téri kifejezések megjelenéséről és fejlődéséről (összefoglalását lásd Pléh, 2001). A korábbi adatok MacWhinney (1976) vizsgálataiból származnak, és azt hangsúlyozzák, hogy a téri kifejezések korai használatát a TARTÁLY jellegű kifejezések uralják. Ezt Pléh és munkatársainak (1997) későbbi megfigyelései is megerősítették, akik l;5–2;9 éves gyerekek korai téri kifejezéshasználatát elemezték a CHILDES adatbázisban, és azt találták, hogy míg ebben az életkorban névutók alig fordultak elő, az egyszerűbb viszonyokat kódoló téri ragok nagyon gyakoriak voltak. Két tendencia volt megfigyelhető a téri ragok használatában: a gyakoriságok a TARTÁLY és a CÉL típusú ragok preferenciáját mutatták (TARTÁLY: 68%, FELÜLET: 19%, SZOMSZÉDSÁG: 13%, CÉL: 80%, STATIKUS: 13%, FORRÁS: 7%), összhangban Sinha és munkatársai megfigyeléseivel (1994). Ezek a gyakorisági megoszlások különböznek a felnőtt eloszlásoktól, ahol a STATIKUS kifejezések a leggyakoribbak, ezeket követik a CÉL kifejezések, és a FORRÁS kifejezések a legritkábbak (ez a mintázat rajzolódik ki például a névutók gyakorisági eloszlásában a Szószablya webkorpusz alapú gyakorisági szótárban, link; Halácsy és mtsai, 2003, bár itt nem tudunk különbséget tenni téri és nem téri jelentésű használat között). Mind a ragok, mind a CÉL típusú kifejezések relatív könnyűségét megerősítette egy mesterséges téri kifejezések tanulását vizsgáló kísérlet is (Pléh és mtsai, 2001).