Szakmai körökben méltán tekintik Oláh György kémiai Nobel-díjast híresnek, de ez a hírnév szűkebb körökre korlátozódik, mint amilyen például Teller hírneve. Oláh a karbóniumkémia terén elért eredményeiért kapta a Nobel-díjat 1994-ben. Eredetileg azzal tett szert hírnévre, hogy eldöntött egy nagy érdeklődés mellett évekig húzódó vitát két ismert amerikai kémikus között. Ez a vita arra vonatkozott, hogy egy fontos kémiai reakció milyen mechanizmussal játszódik le. Ismertek voltak a kiindulási anyagok, és ismertek voltak azok a termékek, amelyek a reakció során keletkeztek. A két tudós azon vitatkozott, hogy a kiindulás és a reakció befejezése között mi játszódik le. Olyan volt ez, mintha látnánk a Hamlet nyitó- és zárójelenetét, és ki kellene találnunk, hogy közben mi történik. Nem volt vita arról, hogy miből indul a reakció, és mire jut, mert ezt kísérletileg észlelték. Felvetődhet a kérdés, hogy miért fontos kideríteni, mi történik közben. Azért fontos, mert ha tudjuk, hogy mi történik közben, akkor képesek lehetünk befolyásolni a történéseket, és olyan más anyagokhoz jutni, amelyekre szükségünk van. Oláhnak sikerült meghosszabbítania a reakció közti termékeinek élettartamát, és ezzel felderíteni azok mibenlétét. Mivel a két vitatkozó ismertsége sok ezer kémikus figyelmének középpontjába állította az egész vitát, a vitát megoldó Oláh is a figyelem középpontjába került. Ez volt az alapja az egyébként alig ismert, menekült kémikus hírnevének. Ebből az eredeti munkából fejlesztette tovább Oláh azokat a felfedezéseit, amelyekből egy új kémia született, a reakcióképes szénhidrogének kémiája, és amelyért Nobel-díjat kapott.