Mátyás király népszerűsége az évszázadok során sokféle formában fogalmazódott meg. Bizonyított, hogy életétől napjainkig minden kor megtalálta a maga elvárásai szerinti formát. A 15. és 16. századi dicsőítő énekek mellett elbeszélő formák éltek, és a betöltött szerepüket, jelentőségüket a későbbi visszaemlékezések alátámasztják. Amit 1483-ban Callimachus Experiens Mátyás uralkodásának fénykorában írt „mind a hazának, mind a nemzetnek fénylő dicsősége” láttán, az a király halálával összeomlott. „Úgy látszott, vele együtt odavész a pannóniai dicsőség.”1 Vitéz János és Janus Pannonius halála után a királyi udvar vezető értelmiség nélkül maradt, személyesen vállalta vagy kellett vállalnia a szervezési feladatokat, és a nehéz döntések terhe őrá hullt vissza.2 A nehéz helyzetet fokozta, hogy a békesség hiánya, a „hadról hadra vált” örökös háborúság, a szakadatlan gyász miatt állandósult az elégedetlenség. Bonfini írja: „A köznép meg a paraszti tömeg, amely a sok és súlyos hadakozás miatt kénytelen volt évente négyszeres adót leróni, és panaszkodott a terhek jogtalanul nehéz voltán, most sóhajtozik, és retteg a földjét mindenfelől fenyegető dúlás, pusztítás, gyújtogatás miatt. Ha a királyt az alvilágból visszaszólíthatnák, akár hatszoros fizetséget is vállalnának. Egyesek azt gondolják, hogy az isteni Mátyás szent maradványait ki kellene emelni a sírból, végighordozni az ország határain, vigyék szembe vallásos tisztelettel az ellenséggel, máskülönben azt elüldözni nem lehet.”3 A megrendítő élmények hatására a köznemesség körében az adakozó király, a segíteni kész, országot bővíteni tudó, eredményeket becsülő uralkodó idealizált képe szilárdul meg.