Ennek fényében nem meglepő, hogy a rendszerváltás időszakában szinte fel sem merült a nemek közötti politikai egyenlőség kérdése. A résztvevők és az elemzők a képviseleti demokráciától általánosságban remélték a politikai szabadságot, és csak menet közben derült ki, hogy a politikai szabadság nem általános, hanem konkrét, és másként érint különböző társadalmi csoportokat, másként vonatkozik rájuk. Leíró jellegű beszámolók alkalmanként szólnak az egyes női szereplőkről a rendszerváltásokban, de a nők mint sajátos érdekekkel és cselekvési móddal rendelkező társadalmi-politikai közösség kimaradt a demokratizálódás témája körül kialakult elméletekből és összehasonlító elemzésekből (Schmitter, 1998:223). Schmitter reflexív érvelése szerint ennek az volt a magyarázata, hogy az adott körülmények között nem volt várható, hogy bármelyik hagyományos értelemben vett társadalmi csoport kollektíve és kiszámíthatóan lépjen fel az autokrácia és a demokrácia közti választás során, ezért új kategóriákat alkottak a folyamat közvetlen kimenetének elemzésére: például keményvonalasok versus reformerek, maximalisták versus minimalisták, a rendszer előnyeinek élvezői és ellenzői stb. Mondani sem kell, hogy ebben a megközelítésben a nők nagyrészt eltűntek az átmenet politikájának elemzéséből – hasonlóképpen, mint a munkások, a tőkések, a földbirtokosok. Hozzáteszi azt is, hogy a nők (a többi kirekesztett és elnyomott társadalmi csoporthoz hasonlóan) ritkán voltak abban a helyzetben, hogy meghatározhassák az átmenet időzítését és módját, és az átmenet után, amint a politika lenyugszik és rááll a liberális demokrácia „normális” folyamataira, a politikai pártok közötti versengés és a területi alapú képviselet logikája válik dominánssá (Schmitter, 1998:225 skk.). Ez az összegző tanulság iránymutató a magyarországi helyzetre is, és összekapcsolódik a képviselet problémájával annak mind leíró, mind tartalmi értelmében.