A második világháború befejeződését követő években a Szovjetunió érdekszférájába került ország 1948-tól gyorsuló léptekkel haladt az egypárti diktatúra, a társadalmi gazdasági, szellem élet totális alávetettsége felé.1 A megváltozott társadalmi és politikai viszonyok között az ideológia gyorsan elvesztette eredeti funkcióját, dogmává, tudományosan megkérdőjelezhetetlen tanítássá, kvázi „vallássá” merevedett. Ebből következően már nem a legitimáció erősítése volt a legfontosabb szerepe, hanem a társadalom totális alávetettségének kialakítása és az ellenőrzés fenntartása. A párt által képviselt tanítás – a klasszikus sztálinista viszonyok között – a társadalom valamennyi tagja számára kötelező volt, az ettől eltérő értékek nyilvános képviselete szigorú tilalom alá esett. Az egyetlen „tudományos megalapozottságú álláspont” képviselete az uralomra került kommunista párt számára azért volt fontos, mert ezzel megakadályozhatónak tűnt az uralkodó szemléletnek ellentmondó értékek és értelmezések térhódítása.2 Magyarországon a szellemi élet hétköznapjaiban mindez azt jelentette, hogy többé-kevésbé le kellett mondani a gondolat, a véleménynyilvánítás szabadságáról.