Végső soron Petőfi művében a szerelmesek együttléte maradéktalanul csupán az első és az utolsó szakaszban valósul meg, a további egyetlen közös jelenetben már a búcsúzás zajlik. Ugyanakkor Tündérország, melyet a legtöbb értelmező a hős győzelmének, a szerelem beteljesülésének és a boldogság honának tekint, Petőfi leírásában „csak árnya” a szerelmesek ölelő létének. A világokon átjáró, magyar falujából induló kalandozó hős számára önmagában sem szülőföldjének, sem bármilyen reális/mesebeli királyságnak (Franciaország, Óriásország) nincs prioritása, ugyanis az értékek szerelme köré épülnek. Oda megy, ott marad, ahol szerelmével lehetséges lennie.1 Egy ilyen típusú olvasatról beszél Margócsy István, más Petőfi-versek bevonásával: „A szerelemnek extatikus epifániája mondatik ki A csillagos éj,… a Tündérálom emlékezésében és álmában, magyaráztatik el a Válasz kedvesem levelére soraiban: a költő istenkeresése során jut el a kiválasztott nő szerelméig, s ekkor ismeri fel az evilági beteljesülés isteni megvalósulását: (»S ott láttam én, hogy akit úgy kerestem, / A jó s nagy isten kebledben lakik, / Igen, te vagy az isten lakhelye!«); s végső soron valószínűleg ily összefüggésben kellene interpretálnunk a János vitéz nagyszabású tündérországbéli befejezését is: a hős számára az öngyilkosság pillanatában (azaz a végső határhelyzetben) feltűnő és megtestesülő szerelmi ígéret nyújtja a beteljesülés transzcendens üdvét és boldogságát”2 Kevés értelmező vette figyelembe azt,3 hogy a hős Tündér országban, a boldogság honában, nem várva a mindent megoldó időre (amely itt amúgy is megállt: örökös hajnal), öngyilkosságot akar elkövetni, vagyis Tündérország Iluska megjelenéséig éppen úgy értelem nélkül hagyja létét, mint a megelőző kalandok és birodalmak – azzal a különbséggel, hogy innen már nem lehet máshová menni; minthogy a hős a világon s az időn kívülre került.