Gulyás Judit

„Mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?”

A népmese az 1840-es évek magyar irodalmában


A János vitéz ún. epizódjeleneteinek értelmezéséről

A hős mesei szereplőtől szokatlan halálvágya motiválhat részben olyan jeleneteket is a János vitézben, amelyeket a műre vonatkozó szakirodalom az elmúlt másfél évszázadban folyamatosan vitatott. A János vitéz egyes jeleneteinek mesei valószerűségével kapcsolatosan elsőként Henszlmann Imre fogalmazta meg kifogásait A népmese Magyarországon című tanulmányában, amely a Magyar Szépirodalmi Szemlében látott napvilágot, 1847-ben, és már a Népdalok és mondák első két kötetének (1846, 1847), valamint németül és szlovákul megjelent népmesegyűjtemények ismeretében tekintette át a magyarországi mesekincset, az első magyar mesetipológiát adva, mindvégig európai kitekintéssel. A János vitézt Henszlmann tanulmánya utolsó részében tárgyalta; írásának egyik legjelentősebb újdonsága (a János vitéz-recepció tekintetében) az volt, hogy a hazai és az európai népmeseanyag narrációs technikáit és motívumanyagát alapul véve érvelt a János vitéz egyes jeleneteinek népmeséi volta ellen, illetve mellett. A mű Henszlmann kritizálta szakaszai (redundanciájuk, epizód voltuk vagy nem népi felfogásuk miatt): a zsiványtanya-jelenet, találkozás a fazekassal, a temetőben hálás, illetve a sötétség országát bemutató jelenet. Henszlmann Imre ezzel egy olyan értelmezési hagyományt alapozott meg, amely e problematikus jelenetek kompozicionális relevanciáját vizsgálja. Henszlmann kritikájának megfelelő szöveghelyei:

„Mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?”

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2020

ISBN: 978 963 454 559 0

A kötet azt a kérdést vizsgálja, hogy a reformkori magyar kultúrában, a népköltészet és az irodalom egyre intenzívebb kölcsönhatásának időszakában milyen kísérleteket tettek az elit kultúra bizonyos képviselői arra nézvést, hogy egy addig elsősorban a szóbeliségben hagyományozódó narratív műfajt, a tündérmesét beillesszék a nemzeti irodalom műfaji rendszerébe. Az ún. népies költők egy részének az 1840-es évek közepén Petőfi által létrehozott (majd felszámolt), az irodalomtörténeti emlékezet számára érzékelhetővé tett „triumvirátusa", vagyis Petőfi Sándor, Tompa Mihály és Arany János 1845 és 1847 között, három év leforgása alatt jelentetett meg olyan elbeszélő költeményeket, amelyekhez a népmese vagy a népmonda szerzői műfajmegjelölést társították (János vitéz; Népregék, népmondák; Rózsa és Ibolya). A kötet e három mű keletkezéstörténetét és 19. századi fogadtatását próbálja meg dokumentálni. Ezen túlmenően a magyar mesekutatás történetét áttekintve a korai magyar mesekéziratok és mesekiadások kapcsán foglalkozik a népmese és az irodalmi mese viszonyáról kialakított képzetek problematikus voltával, a szóbeliség és az írásbeliség közötti médiumváltás következményeivel, valamint a textualizációs eljárások és a hitelesség kérdésének összefüggéseivel.

Hivatkozás: https://mersz.hu/gulyas-mert-ha-irunk-nepdalt-miert-ne-nepmeset//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave