Gulyás Judit

„Mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?”

A népmese az 1840-es évek magyar irodalmában

A néprege, a népmonda és a tündérrege Tompa Mihály költészetében

E fejezetben kiindulásként Tompa Mihály Népregék, népmondák című, 1846-ban megjelent kötetének keletkezéstörténetét és az egykorú fogadtatására vonatkozó írásokat mutatom be, elsősorban a Tompa levelezésében található elszórt adatok alapján, továbbá kortársainak visszaemlékezései és a kötetre vonatkozó korabeli recenziók felhasználásával. Tompa Mihály a harminc elbeszélő költeményt tartalmazó kötetben a népi prózaepikának túlnyomórészt a történeti monda műfajához sorolható szüzséit használta fel, kisebb részben pedig mesei szüzséket és főként mesei motívumokat vett át. Alapvetően arra a kérdésre próbálok választ keresni, hogy mit tudhatunk Tompa mesei és mondai műfaji kompetenciájáról, milyen módon próbálta meg Tompa összegyűjteni és irodalmi műalkotássá formálni azokat a szóbeliségben élő szövegeket, amelyek költői művének – Arany János későbbi kifejezésével élve – az eposzi (illetve, ez esetben tágabban értve, a történeti epikai) hitelt biztosították, és hogyan reagált a korban újszerűnek tekintett kísérletre az egykorú olvasóközönség. Ezt követően Tompa Tündérország címet viselő epikus ciklusának kérdésére térek ki, mivel ez a Népregék, népmondák kötet poétikai koncepciójának módosulása miatt, illetve a folklórepika irodalmi transzponálásának lehetőségeivel való további kísérletei szempontjából is figyelemre méltó kezdeményezés.

„Mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?”

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2020

ISBN: 978 963 454 559 0

Néprajz

A kötet azt a kérdést vizsgálja, hogy a reformkori magyar kultúrában, a népköltészet és az irodalom egyre intenzívebb kölcsönhatásának időszakában milyen kísérleteket tettek az elit kultúra bizonyos képviselői arra nézvést, hogy egy addig elsősorban a szóbeliségben hagyományozódó narratív műfajt, a tündérmesét beillesszék a nemzeti irodalom műfaji rendszerébe. Az ún. népies költők egy részének az 1840-es évek közepén Petőfi által létrehozott (majd felszámolt), az irodalomtörténeti emlékezet számára érzékelhetővé tett „triumvirátusa", vagyis Petőfi Sándor, Tompa Mihály és Arany János 1845 és 1847 között, három év leforgása alatt jelentetett meg olyan elbeszélő költeményeket, amelyekhez a népmese vagy a népmonda szerzői műfajmegjelölést társították (János vitéz; Népregék, népmondák; Rózsa és Ibolya). A kötet e három mű keletkezéstörténetét és 19. századi fogadtatását próbálja meg dokumentálni. Ezen túlmenően a magyar mesekutatás történetét áttekintve a korai magyar mesekéziratok és mesekiadások kapcsán foglalkozik a népmese és az irodalmi mese viszonyáról kialakított képzetek problematikus voltával, a szóbeliség és az írásbeliség közötti médiumváltás következményeivel, valamint a textualizációs eljárások és a hitelesség kérdésének összefüggéseivel.

Hivatkozás: https://mersz.hu/gulyas-mert-ha-irunk-nepdalt-miert-ne-nepmeset//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero