Gulyás Judit

„Mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?”

A népmese az 1840-es évek magyar irodalmában


Köznemesség és mesemondás

1838 márciusától Tompa egy évet töltött segédtanítóként a Dunántúlon, Sárbogárdon (Fejér megye), ahol is feladata az elemi iskolások oktatása volt. Az ilyen jellegű feladatvállalás a tanulmányai finanszírozásához szükséges összeg előteremtését szolgálta, mivel felsőbbéves hallgató lévén szolgadiákként a kollégiumban már nem működhetett.1 Tompa mint segédtanító (Sárospatakról) és a rektor, Horvát Dániel (Pápáról) 1838. március 13-án érkeztek meg Sárbogárdra.2 Tompa feladatköre a következő volt: „Minden keze alá adandó fiú- és leány gyerekeket szorgalmatosan tanítani; továbbá az éneklésbeli tökéletes tehetség, mivel rendesen ő tartozik a templomba énekelni, mely tehetsége nélkül visszautasíttatik.”3 Emellett halotti búcsúztatást is végzett, amint az a fizetségéről és ellátmányáról szóló listából,4 valamint egy 1859-ből származó (alább részletesebben is bemutatandó) visszaemlékezéséből kitűnik.5 Az egy év letelte után a presbiteriális végzés elbocsátó levelével – melyet Somody István református prédikátor és Mészöly Dienes főkurátor írtak alá 1839. március 13-án6 – Sárospatakra visszaérkezvén, Tompa Mihály 1839. április 9-én Mészöly Gáborhoz Sárbogárdra írott, visszaérkezését tudató és az elmúlt évért köszönetet mondó levelében találhatóak az alábbi, meseismeretre vonatkozó sorok:

„Mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?”

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2020

ISBN: 978 963 454 559 0

A kötet azt a kérdést vizsgálja, hogy a reformkori magyar kultúrában, a népköltészet és az irodalom egyre intenzívebb kölcsönhatásának időszakában milyen kísérleteket tettek az elit kultúra bizonyos képviselői arra nézvést, hogy egy addig elsősorban a szóbeliségben hagyományozódó narratív műfajt, a tündérmesét beillesszék a nemzeti irodalom műfaji rendszerébe. Az ún. népies költők egy részének az 1840-es évek közepén Petőfi által létrehozott (majd felszámolt), az irodalomtörténeti emlékezet számára érzékelhetővé tett „triumvirátusa", vagyis Petőfi Sándor, Tompa Mihály és Arany János 1845 és 1847 között, három év leforgása alatt jelentetett meg olyan elbeszélő költeményeket, amelyekhez a népmese vagy a népmonda szerzői műfajmegjelölést társították (János vitéz; Népregék, népmondák; Rózsa és Ibolya). A kötet e három mű keletkezéstörténetét és 19. századi fogadtatását próbálja meg dokumentálni. Ezen túlmenően a magyar mesekutatás történetét áttekintve a korai magyar mesekéziratok és mesekiadások kapcsán foglalkozik a népmese és az irodalmi mese viszonyáról kialakított képzetek problematikus voltával, a szóbeliség és az írásbeliség közötti médiumváltás következményeivel, valamint a textualizációs eljárások és a hitelesség kérdésének összefüggéseivel.

Hivatkozás: https://mersz.hu/gulyas-mert-ha-irunk-nepdalt-miert-ne-nepmeset//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave