A 19. század első felében lejegyzett, majd kéziratban maradt avagy publikált meséket elsősorban két tudományág, a folklorisztika és az irodalomtörténet vizsgálta. Ez a két diszciplína e szövegek lejegyzését követően jött létre és intézményesült (részben),1 azaz a 19. század második felében: ekkor határozta meg és határolta le kutatási tárgyát, végezte el – esetenként másfél évszázadra kiható módon – a szövegek, műfajok és életművek kanonizációját, domináns értelmezési stratégiákat és nagy elbeszéléseket hozva létre. Így tehát e mesei szövegeket mindkét diszciplína természetszerűleg a maga történetileg változó céljainak és szemléletének megfelelően tárgyalta. A szóban forgó szövegek alapvető (de nem kizárólagos) felosztása e szerint úgy történt meg, hogy a szerzői névvel ellátott, elsődlegesen írásbeli létmódú mesei szövegeket (ezek lennének az irodalmi mesék vagy műmesék) elsősorban az irodalomtörténet, az elsődlegesen szóbeliségben létező, szerzői névhez nem kötött mesei szövegeket (népmese) pedig a folklorisztika vizsgálta volna. A tudományági specializáció, a diszciplináris keretek megszilárdulása, a vizsgálandó szövegek tudományági felosztása azonban valóban csupán a 19. század végére következett be, s vált evidenciává az elmúlt száz év alatt, hiszen ezt megelőzően – hogy csak néhány kiemelkedő kutató tevékenységére utaljak – Toldy Ferenc, Erdélyi János, Gyulai Pál vagy éppen Katona Lajos munkásságában a népköltési és az irodalmi szövegek vizsgálata nem különült el.