Gulyás Judit

„Mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?”

A népmese az 1840-es évek magyar irodalmában


A nagyszalontai folklórgyűjtés variánsai

Az Arany-család 313C altípushoz sorolható meseváltozatai kapcsán még két szöveg kínálkozik összehasonlításként, ez pedig a Magyar Népköltési Gyűjtemény XIV. kötetében, a nagyszalontai gyűjtés részeként 1924-ben megjelent Rózsa és Ibolya című mese, illetve annak kézirata.1 Ahogyan azt a kiadott szöveg alatt Szendrey Zsigmond szerkesztői jegyzetében feltüntette, a mesét 1915-ben jegyezte le Nagyszalontán Fazekas István, a helyi állami főgimnázium egyik diákja 84 éves rokonától, Fazekas Lajostól, a Szendrey irányításával a Folklore Fellows mozgalomhoz kapcsolódó gyűjtés keretében. A mesemondó eszerint 1831-ben született, és a meséhez fűzött jegyzet szerint a lejegyző „a mesét nagyanyjának édesapjától, szőllősi Pétertől is hallotta.”2 Szendrey Zsigmond Sebestyén Gyulához írott, a diákjaival végeztetett nagyszalontai gyűjtésről kelt beszámolóiban többször is felbukkan Fazekas István neve, 1912 júniusában írott levelében például így jellemzi tanítványát: „Két füzetre terjedő érdekes gyűjtés a kis Fazekas István III. o. tanulóé. Szalonta legrégibb részén élő régi hajdúcsalád ivadéka, s innen való a többiekéhez képest tartalmi szempontból épp ezért nem is hasonlítható – főképp prózai – gyűjtése; szegény gyerek.”3 Bár Óváry Zoltán kiadatlan doktori disszertációjában úgy érvelt, hogy az Arany-család meséjének forrását éppen e variáns alapján egyértelműen a nagyszalontai hagyományban kell keresni („kétségtelen, hogy Arany bájos költeményében szülőföldjének egyik kedves népmeséjét dolgozta fel müvészi kézzel”),4 a szóban forgó mese az egyezések mellett figyelemre méltó eltéréseket is mutat mind Arany János, mind felesége és fia változatához képest.

„Mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét?”

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2020

ISBN: 978 963 454 559 0

A kötet azt a kérdést vizsgálja, hogy a reformkori magyar kultúrában, a népköltészet és az irodalom egyre intenzívebb kölcsönhatásának időszakában milyen kísérleteket tettek az elit kultúra bizonyos képviselői arra nézvést, hogy egy addig elsősorban a szóbeliségben hagyományozódó narratív műfajt, a tündérmesét beillesszék a nemzeti irodalom műfaji rendszerébe. Az ún. népies költők egy részének az 1840-es évek közepén Petőfi által létrehozott (majd felszámolt), az irodalomtörténeti emlékezet számára érzékelhetővé tett „triumvirátusa", vagyis Petőfi Sándor, Tompa Mihály és Arany János 1845 és 1847 között, három év leforgása alatt jelentetett meg olyan elbeszélő költeményeket, amelyekhez a népmese vagy a népmonda szerzői műfajmegjelölést társították (János vitéz; Népregék, népmondák; Rózsa és Ibolya). A kötet e három mű keletkezéstörténetét és 19. századi fogadtatását próbálja meg dokumentálni. Ezen túlmenően a magyar mesekutatás történetét áttekintve a korai magyar mesekéziratok és mesekiadások kapcsán foglalkozik a népmese és az irodalmi mese viszonyáról kialakított képzetek problematikus voltával, a szóbeliség és az írásbeliség közötti médiumváltás következményeivel, valamint a textualizációs eljárások és a hitelesség kérdésének összefüggéseivel.

Hivatkozás: https://mersz.hu/gulyas-mert-ha-irunk-nepdalt-miert-ne-nepmeset//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave