A diagnosztikus vizsgálathoz hasonlóan a vezető katétert perkután (bőrön át), az arteria femoralis (alsó végtag fő verőere), arteria brachialis (felkar verőere), vagy az arteria radialis (az alkar orsócsontja melletti verőér) felől vezetjük a szívkoszorúér szájadékába. E katéteren keresztül helyezünk igen vékony vezetődrótot a tágítandó ér perifériás területébe, a szűkületen túl. Az ér belső átmérőjének és a szűkület hosszának megfelelő, hígított kontrasztanyaggal töltött ballonkatétert fűzünk a vezetődrótra. A szűkületben elhelyezett ballont átlagosan 6–14–20 bar nyomással pumpáljuk fel. A tágítás következtében az intima sérül, megreped, a plakk anyaga a mediába és az adventitiába (az érfal rétegei közé) nyomul, és így a korábban szűkült lumen a ballon átmérőjének megfelelő lesz. Az eredményt kontrasztanyag-befecskendezéssel ellenőrizzük, szükség esetén nagyobb ballont, nagyobb dilatációs nyomást vagy sztent implantációt (beültetést) alkalmazunk. A beavatkozás után az alvadási státusz ismeretében távolítjuk el a katétert (PTI ‹50 sec), nyomókötést helyezünk fel és 12–24 órás ágynyugalmat rendelünk el. A beavatkozást követően rendszeres EKG- és vérnyomás-ellenőrzés indokolt. Ritkán, a fokozott vérzésveszéllyel járó esetekben kiegészítő eszközök segítségével direkt érzárás történik. A koronária intervenció több mint három évtizedes tapasztalatai alapján nyilvánvaló vált, hogy az indokolt beavatkozások eredményei a beteg állapotától, a rendelkezésre álló technikai eszközöktől, valamint a beavatkozások minőségétől függenek. Az eszközök tekintetében forradalmi változások figyelhetők meg és igen nehezen követhetőek. A beteggel kapcsolatos tényezők közül a klinikai kép, a kritikus léziók jellemzői, a kísérő társbetegségek előfordulása érdemelnek említést. A koronária intervencióval kapcsolatos gyógyszeres elő- és utókezelés nélkülözhetetlen eleme a sikeres beavatkozásnak.