Amíg Magyarországon 100 szülésre 45–50 terhességmegszakítás esik, addig a fejlett európai országok többségében csupán 5–15. A nem kívánt, de mégis bekövetkezett terhességek megszakítását – a magam részéről – egy magát megvédeni nem képes és a törvény által sem kellően védett emberi élőlény elpusztításának tartom. Terhességmegszakítást ezért – lelkiismereti okokból – sok év óta nem végzek. Furcsállom, hogy az a magyar jog, amely érthetően gyilkosként kezeli a magzatát a WC-be szülő vagy újszülöttjét kukába bedobó nőt, praktikusan korlátozás nélküli törvényes lehetőséget biztosít számára ahhoz, hogy a parányi élőlényt a méhen belüli élet korai szakaszában elpusztíttathassa. Mert terhesség-megszakítás során ez történik. Borzadállyal gondolok vissza azokra az időkre, amikor (a törvény által felhatalmazva!) még én magam is közreműködtem ebben. Bocsánat a naturalisztikus szavakért, de a küretkanál kegyetlen eszköz. A megszakítás során egyre-másra letép egy kart, egy lábat, látod a széttépett bordákat, belső részeket, az előbb még élő embrió széttépett fejét. Megszűnik egy élet. Ha nem ítélik őt „megszakításra”, talán egy szüleit szerető, betegségük, roskatag idős koruk esetén majd őket ápoló gyermek, talán egy olimpiai bajnok, egy híres művész vagy tudós vált volna belőle. Hozzáállásomat, véleményemet nem erőltetem sem kollégáimra, sem másokra. A törvényt nem tartom jónak, de tiszteletben tartom. Ha rajtam állna, szigorítanám ugyan, de a megoldást nem ettől várom. Sokkal fontosabbnak tartanám azt, hogy a családi, iskolai és társadalmi nevelés, a médiumokban látott példák hatására erősebb erkölcsi tartás alakuljon ki a fiatalokban, hogy fogékonyabbak legyenek az alapvető és egyetemes emberi, erkölcsi, etikai normák befogadására. Tudatosítani kellene bennük azt is, hogy a nem kívánt terhességet nem megszakíttatni, hanem megelőzni kell. Ez várható el egy magára valamit is adó, civilizált embertől.