A 20. század közepén a címkézéselméletek markáns fordulatot hoztak a kriminológiai gondolkodásban azzal, hogy megkezdték a deviancia hagyományos fogalmának „lebontását”. Az új értelmezéseket elsősorban az 1960-as évek átfogó társadalmi válságtünetei és kapcsolódó társadalmi mozgalmai inspirálták. Ugyanez a korszak hívta életre a kriminológia új, negyedik paradigmáját, az interakcionizmussal sok szempontból rokon kritikai kriminológiát (vö. 1.3.2. fejezet). Míg azonban a címkézéselméletek döntően a „deviáns egyén” konstruálódásának interakciós-kommunikációs folyamataival foglalkoztak, a kritikai elméletek a deviánsnak minősített cselekedetek és a minősítés politikai tartalmára helyezték át a hangsúlyt. Itt természetesen nem pártpolitikára kell gondolni: a kritikai paradigma központi problematikája a fejlett nyugati társadalmak immanens, a társadalom teljes szerkezetét kötő hatalmi berendezkedése, „politikai gazdaságtana”. A hagyományos bűnözésmagyarázatok szerint az egyes társadalmi csoportok (nemek, osztályok, etnikumok stb.) egy konszenzusalapú társadalomban, közösségben élnek. A kritikai irányzatok szerint azonban a társadalmi csoportok között érdekellentét és konfliktus van, amely hatással van arra, hogy az adott társadalomban milyen magatartások számítanak bűncselekménynek és melyek nem, valamint a bűnelkövetés és áldozattá válás mintázataira és a büntető igazságszolgáltatás működésére is. Az ebben a fejezetben bemutatott radikális marxista, feminista, illetve abolicionista megközelítésekben közös, hogy ebből a konfliktusperspektívából szemlélik a bűnözést, és magyarázataikban kiemelkedő helyet foglalnak el a társadalom struktúráiban meglévő hatalmi különbségek, amelyeket a hatalom gyakorlói többek között a joggal, valamint a büntető igazságszolgáltatás működtetésén keresztül tartanak fenn. A kritikai paradigma legfontosabb feladatának ezeknek a hatalmi mechanizmusoknak, illetve a hatalom fenntartását konzerváló intézményrendszereknek a feltárását tekinti (Swaaningen 1997).