0. Amint már morfológiai szempontból szó volt róla, aspektushármasoknak az olyan háromtagú korrelációkat tekintjük, amelyeknek a két folyamatos tagja alaktanilag, illetve képzési formáját tekintve különbözik.1 Ilyenkor ugyanazon aspektusviszonyon belül szerepel egyrészt a kiindulásul szolgáló alapige mint elsődleges imperfektívum, másrészt a perfektivált alapige folyamatosításaként létrejött másodlagos imperfektívum (modell: пахать → вспахать → вспахивать). Mindkét folyamatos ige korrelatív az igekötős perfektívummal, tehát az adott viszony formálisan két igepárra bontható (пахать–вспахать és вспахать–вспахивать). Az orosz aspektusrendszer egészét tekintve az ilyen „hármasok” mennyiségileg jelentősen elmaradnak a „szabályos” pároktól, de számuk összességében mégsem elhanyagolható, a jelenség nem marginális. Fölvetődik a kérdés: miért képezhetünk másodlagos folyamatos igét akkor, amikor a perfektiválás tiszta szemléletpárt hoz létre, amellyel egyszersmind a folyamatos–befejezett szembeállítás is létrejött? A nyelvre, mint tudjuk, nem jellemző az a fajta „pazarlás”, hogy morfológiailag különböző felépítésű szavakkal teljesen ugyanazt a nominatív és grammatikai jelentést fejezi ki. Az igekötővel képzett, „szabályos” szemléletpárok többsége mellett hiányzik a másodlagos imperfektívum (lásd делать–сделать, писать–написать, обедать–пообедать, красть–украсть, темнеть–стемнеть stb.). Az imént feltett kérdésre tehát a megelőlegezett és csupán általános keretekben megfogalmazott válasz kézenfekvő: az aspektushármasok imperfektívumai esetében nem abszolút értelemben vett grammatikai (aspektuális) szinonimákkal van dolgunk. A másodlagos imperfektívummal – igekötőjének köszönhetően – lehetőség van bizonyos szemantikai többlet kifejezésére az alapigéhez képest, sőt esetenként nem puszta lehetőségről, hanem kötelező érvényről van szó. Ezért arra a megállapításra jutottunk, hogy az imperfektív jelentéstartalmon belül is felállítható egy erős (egymást kizáró) oppozíció és egy gyenge oppozíció (melyben lehetőség van a két ige felcserélésére). A legtöbb ilyen háromtagú korrelációban a kétféle folyamatos ige funkcionálisan együtt számít teljes értékűnek, mert belső, specifikus szemléletjelentéseiket illetően paradigmatikusan kiegészítik egymást. Ezért is célszerű e jelenséget aspektushármasként interpretálni, és nem oly módon, hogy valamely befejezett igének ugyanabban a lexikai jelentésben két különböző párja van – az alapige és a tőnyújtással képzett igekötős ige.