Az ember egyik legfontosabb emberi tulajdonsága a nyelvhasználat, illetve annak hangzó formája, a beszéd. Bár kommunikálni nem csak beszéddel lehet, ez teszi lehetővé például azt, hogy a múltról vagy a jövőről osszuk meg gondolatainkat (Gósy 2005). A legismertebb és legáltalánosabb kommunikációs modell Roman Jakobson nevéhez fűződik (1958/1972). Eszerint hat tényező kell a kommunikációhoz, ezek a következők: 1. a feladó (aki egyben a kódoló is); 2. a címzett (aki dekódoló is); a két szerep a hétköznapi társalgások során folyton váltakozik; 3. az üzenet; 4. a kontextus; 5. a kontaktus (vagyis a csatorna) és 6. a kód (az a jelrendszer, amelyen az üzenet kódolva van). A kommunikációnak többféle formája, funkciója, szintje lehet. A társalgás során fontos, hogy a beszédpartnerek megfelelően vegyenek részt a kommunikációban, a beszélgetéshez való hozzájárulásuk adekvát legyen az adott célnak vagy a beszélgetés irányának a figyelembevételével; azaz tartsák be az együttműködési alapelvet (Grice 1997). Grice (1997) négy maximában fogalmazta meg a megfelelő együttműködés szabályait: 1. a mennyiség maximája szerint a beszélgetéshez való hozzájárulásunk legyen informatív, de csak annyira, amennyire az aktuális cél megkívánja; 2. a minőség maximája arra int, hogy ne mondjunk olyasmit, amit hamisnak vélünk; 3. a viszony maximája szerint közlésünk legyen érdemes és a tárgyhoz tartozó; 4. a mód maximája pedig a stílus világosságára, a nyelvi kifejezés pontosságára figyelmeztet.