Az emberiség lészáma exponenciális görbe szerint növekszik, és az ezredfordulóra bizonyosan meghaladja a hatmilliárdot, végsőkig terhelve a bolygó ellátókapacitását. A kevéssé civilizált társadalmakban mindig megtalálhatók a népesség szabályozásának mechanizmusai, noha gyakran ezek nem tudatosak. Stabilis, időbeli replikációt folytató társadalom esetében a populációméretnek is közel állandónak kell lennie, különben az egész rendszer egyensúlya felborul. A jelenlegi globális népességprobléma jórészt a különböző fejlettségű társadalmak kölcsönhatásaira vezethető vissza. A fejlett ipari társadalmakban a népesség létszáma és növekedési üteme kisebb, noha nem állítható, hogy a jelenlegi szintek az élet minősége szempontjából a legoptimálisabbak, de ennek a kérdésnek a tárgyalásába itt nem kívánunk belemerülni. A gyengén fejlett országok népesedési gondjai legtöbb esetben a halálozási arány gyors csökkenésével magyarázhatók. Javultak a közegészségügyi viszonyok, bevezettek egy sor modern orvosi technikát, gyógyszereket stb. Ezek a változások azonban nem az adott társadalmak saját fejlődése során, hanem szinte minden esetben „kívülről”, a fejlettebb társadalmakból importált módszerek, anyagok és ideák hatására jöttek létre. Ez azzal járt, hogy a halálozásokat csökkentő technikák elterjedését nem kísérte olyan kulturális változás, amely az új helyzetnek megfelelően szabályozta volna a népesség másik lényeges paraméterét, a születések számát. Itt tehát a replikatív komponensrendszer egyik leglényegesebb komponensének, az embernek a replikációjába történő külső beavatkozásról van szó. Egy stabilis társadalomban az „ember” replikációja nemcsak azt jelenti, hogy az egyén létrejöjjön és életben maradjon, hanem azt is, hogy mindazok a társadalmi feltételek, amelyek az adott társadalomban az emberi élethez szükségesek, szintén replikálódjanak. Ha a társadalom replikációs hálózatából egy-egy komponens replikációja „előreszalad” vagy visszamarad, az egész rendszer stabilitása veszélybe kerül. Tovább súlyosbítja a helyzetet az, hogy amikor egy-egy társadalom természetes szabályozó mechanizmusai a túlszaporodott népesség radikális csökkentését megkezdik, azonnal megindul egy újabb tiszteletre méltóan humanitárius beavatkozás, amely a pillanatnyi válságok elhárításával, élelemmel, orvosi segítséggel megakadályozza a korrekciós mechanizmusok működését, és így hosszú távon tovább romlik a helyzet. Természetesen lehetetlen elképzelni, hogy a fejlett országok a népesedési problémákkal küzdő államokat problémáikkal magukra hagyják, és tétlenül nézzék a népesség természetes visszaszorításának folyamatát. A fejlett országokban ugyanis kialakultak azok a nagyon komplex idearendszerek, amelyek az emberi közösség fogalmát az egész bolygóra kiterjesztik. Ez ma talán magától értetődőnek tűnik, de tudjuk, hogy a primitívebb társadalmakban az „emberfogalom” gyakran azonos volt a csoporthoz, törzshöz tartozás fogalmával, és az idegen törzsbéliekre általában nem vonatkoztak az etikai szabályok, meg lehetett őket ölni stb. Az új, humánus ideák viszont még nem eléggé hatékonyak ahhoz, hogy egy globális organizáció létrehozásával megoldják a népesedési problémát.