Kiefer Ferenc (szerk.)

Magyar nyelv


Szóalkotásunk ősi vonásai

A mai uráli nyelvekben a szóalkotás legelterjedtebb és legáltalánosabb módja a szóképzés, és ugyanezt feltételezhetjük az alapnyelvről is, bár ősi származékszavakat ebből az időből csak igen keveset tudunk kimutatni. A nyelvészek szavakat is, képzőket is nagy számmal rekonstruáltak a finnugor és uráli korokra, de a rekonstruált ősi származékszavak — azaz képzőt tartalmazó alapnyelvi alakulatok — aránya a tőszavakhoz képest elenyésző. Ennek főképpen az az oka, hogy a rokon nyelvek külön életében az ősi képzők lecserélődtek, vagy pedig a képzett szavakhoz újabb képzők csatlakoztak, s az így keletkezett származékok már gyakorlatilag nem tették lehetővé az összehasonlító vizsgálatok számára az eredeti képzett alapszó rekonstruálását. A mai nyelvi adatok alapján mindenesetre feltételezhető, hogy például az egér szó finnugor kori alakja, a *šiηe-re már ebben a formájában névszóképzőt tartalmazott, vagy hasonlóképpen a holló uráli *kule-ke előzménye is (vö. manysi χulaχ ~ enyec kuruke). Szintén a rokon nyelvek képzőinek etimológiai megfelelései alapján következtethetünk arra, hogy az alapnyelvi képzők jellemzője volt a homonímia és a poliszémia, azaz egy funkciót több képző is betölthetett, továbbá ugyanannak a formánsnak több különféle jelentése is lehetett. Mindennek hátterében voltaképpen az áll, hogy a képzett szavak jelentését alapvetően nem a képzők, hanem inkább az alapszavak határozták meg. A szóhoz kapcsolódó képző szerepe elsősorban a jelentésmódosítás alaki jelölése volt, a származék jelentése a konkrét beszédhelyzetben vált egyértelművé, és a képzőre ily módon később rakódott rá az a jelentésárnyalat, mellyel azután más szavakhoz is hozzákapcsolódhatott.

Magyar nyelv

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2015

Nyomtatott megjelenés éve: 2006

ISBN: 978 963 058 324 4

A kötet fő célja, hogy összefoglaló tanulmányokban mutassa be a magyar nyelvre vonatkozó kutatások mai állását. A harmincnégy fejezet szerzői nemcsak új eredményeket közölnek, hanem bemutatják azokat az elméleti-módszertani újításokat is, amelyek a magyar nyelvtudományban - a nemzetközi nyelvtudománnyal teljes összhangban - az utóbbi évtizedekben végbementek.

A kötet négy részből áll. Az első tömb a nyelvi rendszer formai eszközökkel is megközelíthető legfontosabb területeit öleli fel - itt szerepel az alaktan, a hangtan, a mondattan, de itt kapott helyet a szövegtan, a szemantika és a pragmatika is. A második rész a nyelvtörténet korszakait, a magyar nyelvtudomány történetét tárgyalja. A harmadik fejezet a magyar nyelv neuro-, pszicho- és szociolingvisztikai vonatkozásival foglalkozik. Az utolsó rész az alkalmazott nyelvészet és a nyelvtudomány néhány határterületéről szól. Foglalkozik a beszéd zavaraival, a siketek jelnyelvével, a szaknyelv kérdéseivel, valamint az idegennyelv-tanulás és idegennyelv-oktatás problémáival.

Az Akadémiai Kézikönyvek sorozat legújabb darabja a legkorszerűbb összefoglalója mindannak, amit a XXI. század első évtizedében az érettségiző és felvételiző diákoknak, valamint a felsőoktatásban részt vevő tanulóknak tudniuk kell a sikeres vizsgákhoz a magyar nyelv témakörében.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kiefer-magyar-nyelv//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave