Kiefer Ferenc (szerk.)

Magyar nyelv


Viszonyszók

Az igekötők körében kétféle módosulásról lehet számot adni: egyrészt a meglévő igekötők alaki és nagyobbrészt funkcionális változásairól, másrészt a szófaj-kategória bővüléséről. Az alaki változás két igekötőt érint a 19. században: a reá rá formára rövidül, az által pedig át hangalakúvá. Funkcionális módosulások pedig a következők (lásd a 3.7. pontot is): a) megmarad az eredeti irányjelentés, de az igekötős ige elvontabbá válik az irányjelölés metaforizálódása következtében: kimerül, kiaknáz, kiszipolyoz; lebunkóz, ledöf, leüt, lehorgonyoz, lelakatol, lemásol, letisztáz stb. b) Leggyakoribb és legerőteljesebb a perfektiváló funkció: a 19. századtól különösen a ki, a be és a le szerepe erősödik, amelyből a le efféle funkciója a legfiatalabb: leég, lefolytat, legyőz, lefizet, lefoglal, lejátszik stb. Ez a változás a 20. században még intenzívebb lesz: leegyszerűsít, lefelel, leigazoltat, lereagál stb. Újabban a be igekötő használata is terjed: begyullad, beijed, bemelegít, bemosakszik, bebiztosít, beszabályoz, beütemez, betart, beszüntet. Hasonló példák a meg használatára: megversenyeztet, megstilizál stb. c) Akcióminőséget változtató funkció, kezdő jelleg: felfigyel, fellángol, felsóhajt, megvidámul; tartós jelleg: elbajlódik, elborozik, eldiskurál stb. d) Erősödik az igekötő szóképző szerepe, például az ellentétes jelentés kifejezésére az alapigéhez képest: lebecsül, leszavaz; elhasonul, elszokik, eltanácsol; kigöngyöl, kiszeret (vkiből), kiábrándul stb. A 19. században alakul ki az el túlzó, pejoratív funkciója: elcímez, elír, elmér, elnevel, elszab. — A korszak első felében keletkezett igekötők elsősorban szófajváltással jöttek létre: elő, fenn, alább, együtt, felül, rajta, előre, tovább, túl. 20. századi igekötők az újra, viszont, s ragszilárdulásos forma az agyon, amely már a 19. században is felbukkan, valamint a közre, félbe és a tönkre.

Magyar nyelv

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2015

Nyomtatott megjelenés éve: 2006

ISBN: 978 963 058 324 4

A kötet fő célja, hogy összefoglaló tanulmányokban mutassa be a magyar nyelvre vonatkozó kutatások mai állását. A harmincnégy fejezet szerzői nemcsak új eredményeket közölnek, hanem bemutatják azokat az elméleti-módszertani újításokat is, amelyek a magyar nyelvtudományban - a nemzetközi nyelvtudománnyal teljes összhangban - az utóbbi évtizedekben végbementek.

A kötet négy részből áll. Az első tömb a nyelvi rendszer formai eszközökkel is megközelíthető legfontosabb területeit öleli fel - itt szerepel az alaktan, a hangtan, a mondattan, de itt kapott helyet a szövegtan, a szemantika és a pragmatika is. A második rész a nyelvtörténet korszakait, a magyar nyelvtudomány történetét tárgyalja. A harmadik fejezet a magyar nyelv neuro-, pszicho- és szociolingvisztikai vonatkozásival foglalkozik. Az utolsó rész az alkalmazott nyelvészet és a nyelvtudomány néhány határterületéről szól. Foglalkozik a beszéd zavaraival, a siketek jelnyelvével, a szaknyelv kérdéseivel, valamint az idegennyelv-tanulás és idegennyelv-oktatás problémáival.

Az Akadémiai Kézikönyvek sorozat legújabb darabja a legkorszerűbb összefoglalója mindannak, amit a XXI. század első évtizedében az érettségiző és felvételiző diákoknak, valamint a felsőoktatásban részt vevő tanulóknak tudniuk kell a sikeres vizsgákhoz a magyar nyelv témakörében.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kiefer-magyar-nyelv//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave