Kiefer Ferenc (szerk.)

Magyar nyelv


Alkalmazkodási folyamatok

Minthogy a beszédláncban a különböző morfémák egymás mellé kerülését nem fonetikai motiváció irányítja, hanem szintaktikai és/vagy szemantikai szempontok (pl. gipszstukkó, Prittstift, hagyd cipelnem), nyilvánvaló, hogy a határokon alkalomszerűen kialakuló hangsorminták nincsenek tekintettel az optimális rendezettség elvére, amely – mint láttuk – morféma belsejében működik. Önkéntelenül felvetődik a kérdés: hogyan realizáljuk a beszédben azokat az elem-együtteseket, amelyeknek az összetevői nem optimálisan rendezettek. Úgy, hogy igyekszünk a közöttük lévő kisebb-nagyobb összeférhetetlenségeket minél jobban kiküszöbölni annak érdekében, hogy a belőlük kialakuló hangfolyamat gördülékeny legyen, azaz ne külön kelljen minden egyes beszédhangot megképezni, hanem ezek egymásba mintegy áttűnjenek. A folyamat az artikuláció síkján azt jelenti, hogy a hangsor elemeinek a képzéséhez szükséges mozzanatok közelednek egymáshoz; akusztikailag ez abban jut kifejezésre, hogy a kapcsolódó beszédhangok fizikai paraméterei (intenzitás, időtartam, frekvencia) igyekeznek a szomszédos hangokra külön-külön jellemző értékek helyett egymáshoz közelítő értékeket felvenni. A legszorosabb függőség a két beszédhang egymáshoz legközelebb eső szakaszában, a hangátmenetben mutatkozik meg, de a képzés középső fázisában, az ún. tiszta fázisban is történ(het)nek módosulások. Mégpedig annál inkább, minél nagyobb képzési különbséget kell a beszédszerveknek áthidalniuk. Általános elvként kimondhatjuk, hogy minél nagyobb a képzésbeli különbség a szomszédos beszéd-hangok között, annál nagyobb fokú a kölcsönös alkalmazkodás, ha más, ezt a fiziológiai elvet felülbíráló tényezők, pl. az érthetőség elsőrendűen fontos igénye, nem jönnek tekintetbe.

Magyar nyelv

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2015

Nyomtatott megjelenés éve: 2006

ISBN: 978 963 058 324 4

A kötet fő célja, hogy összefoglaló tanulmányokban mutassa be a magyar nyelvre vonatkozó kutatások mai állását. A harmincnégy fejezet szerzői nemcsak új eredményeket közölnek, hanem bemutatják azokat az elméleti-módszertani újításokat is, amelyek a magyar nyelvtudományban - a nemzetközi nyelvtudománnyal teljes összhangban - az utóbbi évtizedekben végbementek.

A kötet négy részből áll. Az első tömb a nyelvi rendszer formai eszközökkel is megközelíthető legfontosabb területeit öleli fel - itt szerepel az alaktan, a hangtan, a mondattan, de itt kapott helyet a szövegtan, a szemantika és a pragmatika is. A második rész a nyelvtörténet korszakait, a magyar nyelvtudomány történetét tárgyalja. A harmadik fejezet a magyar nyelv neuro-, pszicho- és szociolingvisztikai vonatkozásival foglalkozik. Az utolsó rész az alkalmazott nyelvészet és a nyelvtudomány néhány határterületéről szól. Foglalkozik a beszéd zavaraival, a siketek jelnyelvével, a szaknyelv kérdéseivel, valamint az idegennyelv-tanulás és idegennyelv-oktatás problémáival.

Az Akadémiai Kézikönyvek sorozat legújabb darabja a legkorszerűbb összefoglalója mindannak, amit a XXI. század első évtizedében az érettségiző és felvételiző diákoknak, valamint a felsőoktatásban részt vevő tanulóknak tudniuk kell a sikeres vizsgákhoz a magyar nyelv témakörében.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kiefer-magyar-nyelv//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave