Kiefer Ferenc (szerk.)

Magyar nyelv


Nyelvészet és nyelvművelés

A nyelvészek elkülönítik tevékenységüket a nyelvműveléstől: azok a „bevezetés a nyelvtudományba” jellegű alapozó tankönyvek, melyeket a világon sztenderd tankönyvekként használnak, leszögezik, hogy a nyelvészet deskriptív (azaz leíró) és nem preskriptív (azaz előíró) természetű (Milroy–Milroy 1991). Ez azt jelenti, hogy a nyelvészet azzal foglalkozik, hogy milyen a nyelv, s nem azzal, hogy milyennek kellene lennie (Aitchison 1978). A nálunk megszokott értelemben vett nyelvművelés viszont előíró szemléletű. A legkorábbi nyelvtanok többsége ugyan szintén előíró szemléletű volt, azonban már a 18. századtól kezdve megjelent az a nézet (Joseph Priestly angol nyelvtanában), hogy helyes az, ahogyan a nyelvet az emberek szokásaiknak megfelelően használják, s hogy a nyelvhelyességet nem lehet logikai vagy jogi alapon értelmezni (Crystal 1998).
A nyelvtudomány történetében azóta többször is sor került az előíró szemlélettől való elhatárolódásra. A 19. században azok a nyelvészek, akik a nyelvet természeti jelenségnek tekintették, nem nézték jó szemmel, ha a nyelv életébe bárki beleavatkozik; a 20. századi elhatárolódások közül az egyik legismertebb az amerikai leíró iskola alapítójának, Leonard Bloomfieldnek a kijelentése volt arról, hogy a nyelvészetnek semmi köze a nyelvhelyesség kérdéseihez (1933); a közelmúltban Steven Pinker (1999) szentelt egy egészen hosszú fejezetet annak, hogy leleplezze a „nyelvi ítészek” véleményeinek nyelvészeti megalapozatlanságát. A nyelvészek elhatárolódása a nyelvműveléstől hol egy egyszerű kijelentés, hol egészen sarkos. Bolinger (1980) például „nyelvi samanizmusnak” nevezi azt, hogy néhányan a nyelvhasználat köz-őreinek állítják be magukat, s megjegyzéseket tesznek arról, amit a nyelv helytelen használatának vagy a nyelv romlásának vélnek; tevékenységüket a vajákosok, kuruzslók működéséhez hasonlítja.

Magyar nyelv

Tartalomjegyzék


Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2015

Nyomtatott megjelenés éve: 2006

ISBN: 978 963 058 324 4

A kötet fő célja, hogy összefoglaló tanulmányokban mutassa be a magyar nyelvre vonatkozó kutatások mai állását. A harmincnégy fejezet szerzői nemcsak új eredményeket közölnek, hanem bemutatják azokat az elméleti-módszertani újításokat is, amelyek a magyar nyelvtudományban - a nemzetközi nyelvtudománnyal teljes összhangban - az utóbbi évtizedekben végbementek.

A kötet négy részből áll. Az első tömb a nyelvi rendszer formai eszközökkel is megközelíthető legfontosabb területeit öleli fel - itt szerepel az alaktan, a hangtan, a mondattan, de itt kapott helyet a szövegtan, a szemantika és a pragmatika is. A második rész a nyelvtörténet korszakait, a magyar nyelvtudomány történetét tárgyalja. A harmadik fejezet a magyar nyelv neuro-, pszicho- és szociolingvisztikai vonatkozásival foglalkozik. Az utolsó rész az alkalmazott nyelvészet és a nyelvtudomány néhány határterületéről szól. Foglalkozik a beszéd zavaraival, a siketek jelnyelvével, a szaknyelv kérdéseivel, valamint az idegennyelv-tanulás és idegennyelv-oktatás problémáival.

Az Akadémiai Kézikönyvek sorozat legújabb darabja a legkorszerűbb összefoglalója mindannak, amit a XXI. század első évtizedében az érettségiző és felvételiző diákoknak, valamint a felsőoktatásban részt vevő tanulóknak tudniuk kell a sikeres vizsgákhoz a magyar nyelv témakörében.

Hivatkozás: https://mersz.hu/kiefer-magyar-nyelv//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave