Az elmúlt évtizedekben a „képzettségtorzított technológiai váltás” (skill-biased tecnological change) nyomán alapvetően átalakultak a különböző munkafeladatok arányai a fejlett országokban. Az 1. ábra az Egyesült Államokra vonatkozóan mutatja be a munkafeladatok arányának változását 1960 és 2009 között. A munkafeladatokat azok ismerettartalma alapján öt csoportba sorolták be az elemzés készítői. (1) Az „új információ alkalmazása” csoport feladatai közé azokat a feladatokat sorolták, melyek korábban ismeretlen információ megkeresésére, összegyűjtésére és alkalmazására irányulnak. Ilyen feladat lehet például, ha egy hotel menedzsmentje eldönti, hogy érdemes-e légkondicionálót beszerezni. (2) A „strukturálatlan problémamegoldás” csoportba azokat a feladatokat sorolták, melyek egyszerű szabálykövetéssel nem megoldhatóak. Ilyen feladat például egy nem tipikus tüneteket mutató beteg esetében a diagnózis felállítása. (3) A „rutin kognitív feladatok” csoportjába olyan szellemi feladatok kerültek, melyek egyszerű deduktív és induktív szabályokkal megoldhatóak. Ilyen például az adóbevallás elkészítése. (4) A „rutin manuális feladatok” azok a manuális feladatok, melyek szintén egyszerű szabálykövetéssel megoldhatóak. (5) Végül, a „nem rutin manuális feladatok” olyan fizikai feladatok, amelyeket nem lehet szabályokkal jól leírni, mert vagy finom optikai felismerés, vagy finom izomkontroll kell hozzá. Ilyen feladat például a kamionvezetés.

Az ábrán látjuk, hogy az 1970-es évek közepétől fogva folyamatosan és meredeken nőtt a strukturálatlan problémamegoldás és az új információ alkalmazásának aránya a munkafeladatokon belül, és ezzel egyidejűleg csökkent a rutin manuális feladatok és a rutin kognitív feladatok aránya, miközben a nem rutin manuális feladatok aránya az 1990-es évek elejéig csökkent, majd állandósult, sőt kismértékben nőtt is. Az átrendeződés a munkafeladatok arányában több okra vezethető vissza. Egyrészt arra, hogy változik a foglalkoztatás foglalkozások szerinti összetétele, másrészt változik a foglalkozások feladattartalma. Ugyanazon foglalkozás gyakorlásához is más készségek, ismeretek szükségesek ma már a technológia változása és az automatizáció és digitalizáció következtében. Röviden, a foglalkoztatáshoz szükséges alapkészségek megváltoztak, a rutin készségek leértékelődtek. Ez a folyamat nem állt meg az utóbbi években sem, évről évre nő azoknak a feladatoknak a száma, melyeket digitalizálnak, automatizálnak. A számítógépek jobban, gyorsabban és olcsóbban tudják követni az utasításokat, mint az emberek, ezért tovább csökken a kereslet a rutin kognitív és manuális készségek iránt, és nő a problémamegoldó készségek iránt. A munkaerőpiacon a technológiai váltás eredményeként bekövetkezett munkafeladat arányváltozások következményeként a képzetlen munkaerő iránti kereslet és relatív árának csökkenésére, és a magasan képzett munkaerő iránti kereslet növekedésére lehet számítani.

A munkafeladatok összetételében végbemenő nagyon komoly átalakulásoknak az a következménye az oktatási rendszerekre, hogy olyan jövőre kell felkészíteniük a diákokat, ami bizonytalan és nehezen jelezhető előre. Az oktatási rendszer a hosszú távú foglalkoztathatóság megalapozásával tud jól hozzájárulni az ország humán tőkeállománya növekedést segítő szintjének biztosításához és az egyének munkaerőpiaci boldogulásának megalapozásához. Azok a diákok, akik 2017-ben kerültek általános iskolába, 2076-ban fogják elérni a nyugdíjkorhatárt, a 2017-ben középiskolába kerültek 2068-ban, a felsőoktatásba kerültek pedig 2062-ben. Egyre több kutatás mutat rá, hogy azok a tantervek, amelyek a könnyen automatizálható feladatokra és a speciális szakképzésre helyezik a hangsúlyt, nem készítik fel a diákokat a 21. századi technológiai változások felgyorsulásának következményeire.

A magyar oktatási rendszer mennyiségi mutatói az 1990 után bekövetkezett oktatási expanzió következtében javultak. A középfokúnál alacsonyabb végzettségűek aránya csökkent (2016-ban a huszonöt–harmincnégy évesek között 14% volt, ami az EU–15 országok átlagánál, a 18,1 százaléknál még valamivel kedvezőbb is). A középfokú végzettségűek aránya nőtt (2016-ban a huszonöt–harmincnégy évesek között 53,8 százalék volt, szemben az EU–15 átlagosan 43,5 százalékával). Ugyancsak növekedett a középfokú szakképzettséget szerzettek között az érettségivel rendelkezők aránya (Hajdu et al., 2015), ami szintén kedvező fejlemény, mivel ezeknek a diákoknak jobbak az alapkészségeik, mint az érettségit nem szerzett, középfokú szakképzettséget szerzőké, amit a magyar munkaerőpiac jelenleg is honorál: nagyobb foglalkoztatási és kisebb állásvesztési esélyekkel, valamint magasabb keresetekkel (lásd Hajdu et al., 2015). A felsőfokú végzettségűek aránya nőtt (2016-ban a huszonöt–harmincnégy évesek között 32,1 százalék volt, ami elmaradt az EU–15 átlagától, a 38,4 százaléktól). A mennyiségi mutatókat tekintve tehát a felsőfokú végzettségűek arányában figyelhető meg lemaradás. Az oktatás minősége, eredményessége, a korábban bemutatott, a munkaerőpiacon felértékelődő készségek tekintetében viszont nem kedvező a helyzet, és javulás helyett egyelőre romló tendenciák mutatkoznak. Így az utóbbi években romlottak a magyar PISA-eredmények (Csapó et al., 2014), de más humántőkeindexek is, például a World Economic Forum humántőke indexe. Az oktatási rendszert érintő, utóbbi években megfigyelhető reformok pedig komoly aggályokat vetnek fel, hogy az átalakítások milyen hatással lesznek a végzettek azon alapkészségeire, melyek felértékelődését bemutattam.

Az oktatási reformok nyomán a szakközépiskola (korábbi néven szakiskola) képzési ideje négy év helyett három évre csökkent, és a közismereti tárgyak tanítási ideje jelentősen csökkent. A szakgimnáziumokban (korábbi néven szakközépiskola) ugyancsak csökkent a közismereti tárgyak tanítási ideje, ami kiemelten a természettudományi tárgyak tanítási idejének csökkenésével járt. A szakgimnáziumi tanulók a 9. évfolyamon összevont természettudományi tárgyat tanulnak, majd a 10–12. évfolyamon már csak egyetlen, „a szakmához szükséges” természettudományi tárgyat. Az 1. táblázatban azt foglaltam össze, hogy a reformok nyomán hogyan változott a közismereti tárgyak óraszáma a képzési idő végéig a középfokú szakmai képzést is nyújtó iskolákban.

A német diákok tehát több közismereti képzésben részesülnek addig, amíg belépnek a középfokú szakképzésbe, mint egy magyar diák mire befejezi a középfokú szakképzést. Ha csak a közismereti képzés mennyiségét tekintjük, akkor is azt látjuk, hogy a magyar oktatási rendszer átalakításai várhatóan az alapkészségek romlását fogják eredményezni, ami kétségessé teszi, hogy a tanulók majd menyire fognak tudni megfelelni a munkaerőpiacon történő folyamatos átalakulásokhoz való alkalmazkodásnak.