Hivatkozás
Kérjük, válassza ki az önnek megfelelő formátumot:Harvard
Chicago
APA
Mesfin Tilahun és szerzőtársai (2013) Etiópiában, nyugat Tigrayben a feltételes értékelést használták a tömjénerdők megőrzése iránti kereslet feltárásakor vidéki családok körében. Etiópiában alacsony a jövedelem, a Világbank 2010-es adata szerint (idézi Tilahun et al., 2013) a népesség kb. 40%-a él napi 1,25 amerikai dollár (USD) alatti jövedelemből. A hozzájárulási hajlandóságot pénzben és munkaidő-ráfordításban is vizsgálták, az előbbit a helyi önkormányzatnak fizetendő éves adóként, míg utóbbit a területen történő járőrözésben való részvétellel fogalmazták meg. Két fontos kérdés állt a kutatás középpontjában: (a) a munkaidő-ráfordítás idejét milyen időértékkel kell ahhoz számolni, hogy a pénzbeli és az időráfordítási hajlandóság közötti aszimmetriát csökkentsék; (b) milyen tényezők befolyásolják a két hozzájárulási mértéket. A felmérésben a pénzbeli és a munkaidő-ráfordítási hajlandóságot is kétkörös, dichotóm kérdéssel vizsgálták. Az első kör kezdeti összegét/munkaidejét – a válaszoktól függően – megduplázták, illetve megfelezték. 520 háztartást vontak be a kutatásba, amelyből 159 jövedelemszerzésre vagy állattartásra használta a területet. Eredményeik szerint a pénzbeli fizetési hajlandóság pozitív kapcsolatban van a jövedelemmel, a munkaráfordítási hajlandóság pedig ugyanilyen irányú kapcsolatban a produktív (munkaképes) családtagok számával. A válaszadók átlagosan többet ajánlottak fel munkanapban, mint pénzben: az átlagos fizetési hajlandóság 4,86 dollár (USD) háztartásonként és évente, míg a felajánlott munkanapok átlaga – piaci bérrátával átszámítva – 23,34 dollár/háztartás/ év értékű lett. A szerzők ezen kívül a minimálbérekkel és a napi átlagos jövedelemmel is kiszámolták a munkaidő-felajánlás pénzbeli értékét. A minimálbérek alkalmazása ebben az országban azért problémás, mert nincs erre vonatkozó szabályozás. A válaszadók által jelzett napi jövedelemmel számolva (mint a munka lehetőségköltsége) a pénzben kifejezett munkaidő-felajánlás 6,64 dollár/háztartás/év, amely már sokkal közelebb van a pénzbeli értékhez. A munkaidő-ráfordítási hajlandóságot szignifikánsan befolyásolta a családfő neme (ha férfi, kisebb valószínűséggel ajánl fel munkát) és a produktív családtagok száma (minél több tagja van a családnak, annál nagyobb valószínűséggel ajánlanak fel több munkanapot). A kutatók arra jutottak, hogy azok a családok, amelyek már 2002 előtt is a területen éltek, nagyobb valószínűséggel fogadják el a magasabb munkanap-ráfordítást is, mint a 2002 után betelepülők. A szerzők nem foglalnak állást abban, hogy a pénzbeli értékelés mellett alkalmas-e a munkaidő-ráfordítás vizsgálata ebben a környezetben. Rajesh K. Rai és Helen Scarborough (2014) invazív növények kezelését vizsgálták egy olyan közösségben, amelynek tagjai erősen támaszkodnak az erdők nyújtotta szolgáltatásokra (Nepálban, a Chitwan Nemzeti Park pufferzónájában élők között vizsgálódtak). A környék környezeti problémája, hogy a keserűszőlő (Mikania micrantha) mint invazív faj jelentős károkat okoz a természetes erdőkben, rontja az erdő értékét, csökkenti a mennyiségét, valamint szűkíti az erdei termékek változatosságát. A szerzők azt keresik, hogy a fizetési hajlandóság mennyire érzékeny a fizetés módjára. A résztvevők a feltételes választás választási kártyáin csak egyfajta költségjellemzővel néztek szembe (vagy pénz, vagy munka). Az, hogy melyik típusú választási helyzetet kínálták fel a számukra, attól függött, mit válaszoltak arra a bevezető kérdésre, hogy hajlandóak-e pénzben hozzájárulni az erdei invazív növények visszaszorításához. Ha erre nemmel válaszoltak, akkor a munkával való hozzájárulást tartalmazó választási helyzetekkel derítették ki a fizetési hajlandóságukat. A szerzők azért tartották fontosnak ezt a lehetőséget is felajánlani, mivel úgy gondolták, hogy ha az embereknek nincs közösségi célokra felajánlható pénzük, attól még értékesnek tarthatják a változást, amit munkaráfordítással ki is fejezhetnek. Ha nulla fizetési hajlandósággal vennénk őket számításba, az egyenértékű lenne azzal, hogy véleményüket úgy számítjuk be az eredményekbe, mintha nem lenne számukra fontos az adott fejlesztés. A kétféle kérdőív használatával mindenki a neki megfelelő mértékegységben fejezhette ki a hozzájárulási hajlandóságát. A választási kártyákon található költségjellemzők, amelyek a fizetési hajlandóságok becslésének alapját képezik, gyakorlatilag csak a mértékegységben tértek el egymástól, de az átváltásukat a kutatók tették meg, mégpedig a térség átlagos bérrátája alapján, amelyben egy munkanap értéke 350 nepáli rúpia. A pénzbeli hozzájárulást éves tagdíjban fejezték ki, a kártyákon szereplő összegek 0, 1050, 1750 és 2450 rúpia voltak. A munkaként történő hozzájárulás szintjei 0, 3, 5 és 7 munkanap. Mindkét változat egy évre vonatkozott, melyet öt éven keresztül kellett teljesíteni. Ötszáz háztartást vontak be a kutatásba a pufferzóna lakosai közül. A pénzben történő fizetést a minta 35%-a tartotta elfogadhatónak, a maradék 65% pedig jelezte, hogy pénzzel nem, de munkával hajlandóak a programért tenni. A legfőbb eredmények a következők: (1) a férfiak közül a magasabb iskolai végzettségűek és a betelepülőknek számítók nagyobb valószínűséggel fizettek pénzben; (2) a nagyobb földterületet birtoklók szintén inkább a pénzbeli hozzájárulást választották; (3) azok, akik nem mezőgazdasági tevékenységekből szerzik jövedelmüket, szintén nagyobb valószínűséggel vettek részt a pénzbeli felajánlási lehetőségben; (4) a nagyobb méretű háztartásban élők, valamint azok, akik az erdőkben erdei termékeket gyűjtenek, inkább a munkaráfordításukkal vennének részt a programban; (5) a férfiak 46%-a, míg a női válaszadóknak csak 28%-a választotta a pénzbeli fizetést.