A 16–17. század fordulójának hosszú hadakozását lezáró bécsi–zsitvatoroki kettős békemű – úgy tűnt – újra tartósan nyugalmas időszakot nyit Magyarországon. Bár a törökökkel kötött békesség a portyákat is megtiltotta, az nem lehetett kérdéses, hogy a béke legjobb esetben is pusztán olyan, határ menti csetepaték fémjelezte „háborús békeidőszak” lehet, mint a drinápolyi egyezséget (1568) követő, virágzást hozó esztendők. A nagy hadakozásban megfáradt két világbirodalom a Kárpát-medencében valóban évtizedekre békét kívánt, pontosabban erre kényszerült. Ennek szándékát jelezték a békesség rendszeres meghosszabbításai, amelyekre – egy-egy új szultán trónra léptével vagy egy-egy komolyabb békesértést követően – viszont már nem az Oszmán Birodalomban, hanem a magyar politika első embere, a nádor megerősödött szerepvállalásával 1615-ben Bécsben, 1618-ban Komáromban, 1625-ben Gyarmaton, majd 1627-ben és 1642-ben Szőnyben került sor. Jelentősebb számú oszmán hadak 1606 után csupán több mint fél évszázaddal, 1658 nyarán Köprülü Mehmed nagyvezír vezetésével léptek magyar, pontosabban erdélyi földre, a Porta engedélye nélkül Lengyelországba vonuló II. Rákóczi György megbüntetésére.