Valamennyi itt említett jogforrás – az orosz kivételével – a munkaügyi vitákban követendő eljárást, valamint a munkaküzdelem jogát már a nyugat-európai jog mintájára rendezi. A már hivatkozott lengyel törvény 3. fejezete hét szakaszba foglalva, dogmatikailag a magyarnál sokkal világosabb elkülönítés mellett rendezi a közvetítés és a döntőbíráskodás rendszerét.867 Ugyanez mondható el a cseh és a szlovák szabályozásról is.868 Emellett mindhárom országban – ellentétben a magyarral – a közvetítést és a döntőbíráskodást intézményesen elősegíti a központi munkaügyi hivatal és annak területi, valamint helyi hálózata, ahol a közvetítők, a döntőbírák és a vitatkozó érdekvédelmi szervezetek delegált ülnökeinek a listája található. Az ezzel kapcsolatos választási eljárást a koalíciós partnerek bevonásával a munkaügyi hivatal bonyolítja le, amely segítő jelleggel közreműködik a konkrét ügyben eljáró közvetítő, valamint a döntőbíró és a bizottság személyeinek kiválasztásában is. Ez hiányzik a magyar Mt.-ből, amely teljesen a felek spontán eljárására, vagy pedig a már bemutatott Közvetítői és Döntőbírói Szolgálat keretében megszervezett húzásos sorsolásra bízza a kérdés rendezését. Ugyanakkor viszont a lengyel és a cseh, valamint a szlovák szabályozás hibája, hogy a felek részéről történő spontán közvetítés és döntőbíráskodás megszervezéséről nem beszél, csak az államiról. Mindkét ország mind a közvetítést (egyeztetést), mind pedig a döntőbizottsági eljárást részletesen szabályozza, megjelölve a vita keletkezésétől a rendezésben közreműködni jogosult munkaügyi szervhez való fordulás határidejét, továbbá azokat a határidőket is, amelyek alatt a munkaügyi szerv intézkedni, a közvetítő és a döntőbíró pedig eljárni köteles.869 Ez a szabályozás kicsit a luxemburgi megoldásra emlékeztet a részletességével. Ezzel szemben a román és a bolgár munkaügyi egyeztetés és döntőbíráskodás – szintén a magyarhoz hasonlóan – a felek által esetileg szervezendő jellegű, az eljárás azonban részletesen szabályozott.870

Az érdekegyeztetéssel összefüggő kollektív munkaügyi vitában az orosz jogi szabályozás is igyekszik a nyugat-európai mintát követni, amely azonban még messze elmarad attól. Az idevonatkozó elnöki rendeletet ugyanis teljesen átszövi a pártetatizmusra jellemző voluntárbürokratizmus. A rendelet szerint a munkáltatói érdekvédelmi szervezetek, a szakszervezetek és a munkaügyi igazgatás szervezete országos általános és országos ágazati, valamint területi és helyi szinten egyaránt – a magyar által is átvett nyugat-európai megoldással teljesen ellentétesen – keretmegoldások kötésére kötelesek, amelynek betartását az általuk létrehozott háromoldalú bizottságok ellenőrzik. Ezzel egy időben az Orosz Munkaügyi és Foglalkoztatási Minisztérium által létrehozott szolgáltatói hálózat szintén ellenőrzi a megkötött megállapodások teljesítését, és egyben feladata, hogy tanulmányozza és elhárítsa a munkaügyi vitákhoz vezető okokat. Ily módon a mindenoldalú „alárendelés” rendszerével igyekszik megfosztani a kormány a szakszervezeteket a sztrájk, a munkáltatói érdekvédelmi szervezeteket pedig a kizárás jogától.871

A balti államok közül Észtországban az 1998. évi kollektív munkaügyi vitákról szóló törvény értelmében, ha a vitát 7 napon belül nem tudják a felek rendezni, illetve a kollektív szerződésre irányuló tárgyalások zátonyra futottak, a felek neutrális egyeztetőhöz kötelesek fordulni, aki a két oldal képviselőiből paritásos bizottságot hoz létre. Eredménytelen közvetítés után jogosultak a felek a munkaküzdelmet elindítani. Az arbitrálás nem kötelező, az a felek döntésétől függ.872 Lettországban és Litvániában a kollektív munkaügyi viták rendezése hasonló azzal a különbséggel, hogy míg az előbbinél erről az Mt., addig az utóbbinál külön törvény rendelkezik.873

Általánosságban megállapítható, hogy valamennyi közép-kelet-európai állam a kollektív munkaügyi érdekviták során a nyugat-európai megoldásokat követi. Általában a kötetlen német modell ötvöződik a köztes jellegű angolszász modellel. Az állam legfeljebb csak elősegíti az egyeztetést, ha a partnerek nem tudnak megállapodni az egyeztetés módjában vagy az egyeztető személyében, illetve a bizottság összetételében. A jog általában csak az eljárás módját és a határidőket rendezi. Az arbitrálásnak itt is előfeltétele a bizottsági, illetve arbitrátori döntés elfogadása.