A társadalombiztosítás alapját egy össztársadalmi méretű kockázatvállalási közösség képezi, amelyben a foglalkoztatóknak és a jogosultaknak különféle jogcímeken kell hozzájárulniuk a tartalék képzéséhez, és ennek ellentételezéseként a rendszer kedvezményezettjei jogosultakká válnak különböző ellátások igénybevételére. Az állam által működtetett társadalombiztosítási rendszert időben jócskán megelőzték a munkavállalók és a munkáltatók által létrehozott segélyező pénztárak, különösen azokban a foglalkozási ágazatokban, ahol a munkavállalók fokozottan voltak kitéve életveszélynek, vagy balesetveszélynek. Például a XVI. századra általánosan elterjedtek az ún. bányatársládák,142 amelyeket önkormányzati alapon a bányászok működtettek és tartottak fenn a bányászok rendszeres befizetéseiből, valamint a munkáltatók hozzájárulásaiból. Betegség és munkaképtelenség esetén ezekből az alapokból nyújtottak segítséget a rászorultaknak. A kezdetben önkéntes alapon működő bányatársládák működtetését a XVIII. században kötelezővé tették, és a befizetési kötelezettséget minden munkacsoportra kiterjesztették, még az időszakosan foglalkoztatott napszámosoknak is kötelező volt belépni. Hátránya volt ezeknek a bányatársládáknak, hogy erősen kötődtek egy-egy munkáltatóhoz, így például másik munkáltatóhoz történő szerződés esetén a korábban megszerzett jogokat nem tudta „magával vinni” a munkavállaló (ezért például nyugbért csak akkor kaphatott, ha a megfelelő foglalkoztatási időtartamot az új munkáltatónál is elérte). A XIX. század közepétől a bányatársládákat – osztrák mintára – a bányatárspénztárak váltották fel, amelyek még hosszú évtizedekig, az akkorra már kiépített központosított rendszerrel párhuzamosan működtek. Az államok által szervezett, központosított társadalombiztosítási intézmények elsősorban azokban az államokban alakultak ki, amelyek élen jártak az ipari termelésben (például Németország, Svédország, Anglia).