Gönczöl Katalin, Kerezsi Klára, Korinek László, Lévay Miklós (szerk.)

Kriminológia - szakkriminológia


2.4.4. A gazdasági bűnözésben szerepet játszó fontosabb kriminogén tényezők, jellemző ügycsoportok

  1. A rendszerváltás óta eltelt fél emberöltő alatt a hazai gazdasági bűnözésben is körvonalazódni látszanak bizonyos tendenciák, jogalkotók és jogalkalmazók számára egyaránt megfontolásra érdemes tanulságok.
    A bűnözést segítő, az új típusú gazdasági bűncselekmények megjelenését és megerősödését kialakító tényezők csoportja igen összetett és változatos.
    A teljesség igénye nélkül, ilyenek
    • a piacgazdaságra történő gyors áttérés ellentmondásai: a tulajdonviszonyok átalakulásának, a privatizáció lebonyolításának, a bank- és adórendszer folyamatos reformjának, gyakran kifforratlan, kellő előkészítés és egységes elvi alapok nélküli rendszere,
    • az állami dotációk következetlensége és ellenőrizetlensége,
    • a vállalkozás szabadságának félreértése, a gyors meggazdagodás hamis mítosza, a gazdasági morál hiánya,
    • a túlságosan gyakran változó, ellentmondásos, csaknem követhetetlen és sokszor számos kibúvót kínáló jogi környezet,
    • a jogalkalmazás tapaszatalatlanságából, „tanulóéveiből” adódó gyakori bizonytalanság, az ítélkezés elvi irányításának hiányosságai, ezáltal a felelősségre vonás elkerülhetőségébe vetett hit erősödése.
    Valamennyi tényező megvizsgálására terjedelmi okok miatt nincs mód, egy fontos jelenséget azonban alaposabban elemeznünk kell.
  2. Úgy véljük, a legfontosabb, az utóbbi másfél évtizedet végigkísérő kriminogén tényező a különféle, sűrűn változó gazdaságpolitikai megfontolásokból nyújtott állami kedvezmények, dotációk, támogatások gyakran átgondolatlan és ellenőrizetlen rendszere volt.
    Ennek legmeggyőzőbb példái az ún „olajügyek” voltak, amelyek elkövetésének és kezelésének állomásai az átalakuló piacgazdaság szinte összes bizonytalanságát és ellentmondását reprezentálják.
    Az olaj és olajszármazékok forgalmazásának fokozatos liberalizációja folytán e terület rövid időn belül a gazdasági bűnözők paradicsomává vált.
    A visszaélésekre kezdetben az adott alkalmat, hogy a motorüzemanyagként használt gázolaj és az ezzel teljesen azonos összetételű és minőségű háztartási fűtőolaj ára között szociálpolitikai megfontolásból jelentős különbség volt. Ez szinte tálcán kínálta az árkülönbözetből adódó nyereség lefölözését. Először még 1976-ban tettek egy tétova és eredménytelen kísérletet ennek megakadályozására, amikor előírták, hogy a külföldi rendszámú gépkocsik csak jegy ellenében juthatnak gázolajhoz. (Ennek devizális okai is voltak, mert a jegyet forintért nem is vehették meg). Mindez csak arra volt jó, hogy megsokszorozza az ekkor még fénykorát élő deviza-bűncselekményeket, emellett – minthogy a fűtőolajhoz is a kutaknál lehetett hozzájutni – annak jelentős része persze nem az olajkályhákba, hanem az üzemanyagtartályokba került.
    Az új adórendszer bevezetésével azután a különbség tovább nőtt, hiszen az üzemanyagot magasabb áfa, ezen kívül fogyasztási adó, környezetvédelmi termékdíj és útalaphozzájárulás is terhelte. Markánsabbá, láthatóbbá kellett ezért tenni a kétféle célra szánt olaj közötti formális különbséget. Előírták ezért, hogy a fűtőolajat színezni kell.
    Lényegében e színezőanyag savazással való kivonása volt az „olajszőkítés”, bár a kifejezés később túlnőtt etimológiai jelentésén.
    E primitív megkülönböztetési módszer tehát szintén nem jött be, ezért 1993-tól a gázolajat jövedéki termékké tették, a fűtőolajat pedig jegyre adták.
    Következett tehát kiszámítható módon a jegyek felvásárlása és a jegyhamisítások elharapódzása, amire már nemigen lehetett más válasz, mint hogy teljesen megszüntették az árkülönbséget. 1995-től ezzel a szociális érzékenység oda lett, de legalább abban lehetett reménykedni, hogy az olajmaffiának végre tényleg bealkonyul.
    Sajnos alaptalanul. A döntéssel egyidejűleg ugyanis jelentősen kiterjesztették egyes „könnyű” olajtermékek előállításának, illetve forgalmazásának adómentességét. Most már talán mondanunk sem kell, mi következett: naponta tucatnyi vonatszerelvényt vámkezeltek, amelyek az importőrök szerint varrógépolajat, rozsdásodás-gátlót, dermedésgátlót hoztak be. A mennyiség hosszú évekre a világ egész varrógép-parkjának elegendő lett volna. A dolog túlnőtt a vámszerveken és a rendőrségen, s már politikai összefonódások lehetőségét feszegette.
    Kitermelte a maga bűnözői rétegét a többi állami dotáció és kedvezmény is, melyek teljes számba vétele alig lehetséges.
    Íme a legjellemzőbbek:
    • családtagonként összevonható vámmentesség;
    • mozgássérültek által behozott autó vámkedvezménye;
    • külföldi alapítású és meghatározott tevékenységet végző társaságok vám- és adókedvezménye;
    • csökkent munkaképességűek foglalkoztatásáért járó dotáció;
    • meghatározott mezőgazdasági termékek előállításának és forgalmazásának támogatása;
    • az áfa szinte korlátlan jellegű és mértékű visszaigényelhetősége;
    • teljes lízingdíj költségkénti elszámolhatósága;
    • a gazdasági társaság és tagja vagyonának a felelősség szempontjából történő feltétlen szétválasztása;
    • a vám azonnali megfizetése alóli mentesség (halasztott vámfizetés);
    • nyersanyag (nemesfém, olaj) külföldön, bérmunkában történő feldolgozásához kapcsolódó forgalom vámkedvezménye stb.
  3. Jelentőségük folytán kiemelést érdemelnek a napjainkban is prosperáló „áfa-csalások”, bár a korszerű adórendszerek a vevő forgalmi adót érintő visszatérítési jogát voltaképpen nem kedvezményként kezelik.
    E körben a jellemző visszaélések a tényleges gazdasági tevékenység hiányában – sokszor „számlagyárak” közreműködésével – lebonyolított adó-visszaigénylések.
    Nem érdektelen e körből is egy jellemző példa, amely egyben azt is érzékelteti, hogy miként próbáltak egyes csoportok a vállalkozás korlátlan szabadságának, a „mindent szabad, amit jogszabály nem tilt” elvének kiforgatásából tőkét kovácsolni.
    A 90-es évek egyik legnagyobb volumenű ilyen ügyében a vádlottak mintegy negyven céget hoztak létre. Vállalták e kft.-k „önálló arculatának” kialakítását, először is megfelelő nevet választottak nekik. Ezután, mint alapítók adásvételi szerződéseket kötöttek velük, s eladtak nekik különféle, általuk darabonként 40 000 Ft-ért beszerzett szóképeket és grafikákat (hiszen nemcsak az oszág, hanem magára valamit adó társaság is ad arra, hogy önálló „zászlója” és „címere” legyen). Az eladási ár személyenként és társaságonként 25 millió forint (!) volt. Az így „papíron bezsebelt” 4 milliárd forint 800 milliós áfá-ját a vevők közreműködésével visszaigényelték (100 milliót az ügy kipattanásáig meg is kaptak). Az ügylet „nyereségességére” a visszaigénylés és a vételár megfizetésének időbeli elválása adott alkalmat: a vevő az áfá-t az áru (szolgáltatás) átvételekor nyomban viszaigényelhette, az eladó azonban csak a vételár kézhez kapásakor volt köteles azt megfizetni. (Ez volt az azóta hírhedtté vált „halasztott áfa-befizetés időszaka, melynek jogi alapja az volt, hogy a kétszeres könyvvitelre kötelezett vevők adólevonási joga időben megelőzhette az egyszeres könyvvitelre kötelezett eladók befizetési kötelezettségét). Az eladó persze kikötötte, hogy ha pénzt nem kap, eláll a szerződésektől, s ezt meg is tette, így utóbb egyszerűen nem fizetett adót. Jellemző, hogy az ügyről a sajtó is „Feltalált joghézag” és hasonló című írásokban számolt be, hosszan idézve azt a védekezést, hogy a vádlottak „csupán éltek a hatályos törvények adta lehetőséggel.”
    Az azóta jogerőre emelkedett ítéletben a bíróság természetesen nem önmagában azt vizsgálta, hogy filléres „logok”-ért tízmilliók elkérhetőek-e, s nem is azt, hogy ha igen, akkor a „halasztott” vételár forgalmi adója visszaigényelhető-e. (Önmagában természetesen mindkét kérdésre igenlő lehet a válasz). A cselekmény-sorozat egészét nézve azonban nyilvánvaló, hogy az áfa megszerzése nem a ténykedés eredménye, hanem kifejezett célja volt, s mindent, beleértve a formális szerződéseket is, ennek rendeltek alá.
    Az Rt. nem gazdasági tevékenységre, hanem pusztán áfa-visszaigénylésre szerveződött, ez volt egyedüli „tevékenységi köre”. A bíróság minden esetre az állított joghézagot a Btk. 318. §-ával tömte be, 7 év körüli szabadságvesztéseket kiszabva.
    Külön vizsgálódás lehetne az ilyen és hasonló ügyekben a sajtó, a média szerepe is. Bócz Endre találóan jegyzi meg, hogy „rendszerint nem a hatóságoknak drukkoltak – és azt sem mondhatjuk, hogy ez azóta gyökeresen megváltozott volna. Talán inkább megszoktuk, és ma már az lenne a furcsa, ha másként lenne.” (Bócz E., 2000. 39. o.) Ez a szemlélet aligha járul hozzá a gazdasági bűnözés szerepének, veszélyességének reális értékeléshez.
    Minden esetre, az állami kedvezményekkel kapcsolatos ügyek végül világossá tették, hogy nem a dotációk teljes megszüntetése a megoldás (ez közgazdasági szempontból képtelen igény lenne), hanem tudatosabb, átgondoltabb, ellenőrzött alkalmazásuk. E területen kiváltképpen gyanakvóbb, óvatosabb, körültekintőbb, leginkább azonban előrelátóbb szabályozásra van szükség.
    Csak ott és csak akkor szabad ilyen kedvezményeket alkalmazni, ahol a várható visszaélések leleplezésének feltételei már előzetesen kialakultak (s nem utólag, a történteken okulva alakítják azokat ki). A rendetetésszerű felhasználás garanciáinak és az ellenőrzés rendszerének megteremtése tehát meg kell előzze a dotáció bevezetését. Igaz ugyan, hogy pusztán adminisztratív eszközök aligha képesek látványos javulást garantálni, hiányuk azonban csökkentheti a bűnözés kockázatát.

Kriminológia - szakkriminológia

Tartalomjegyzék


Kiadó: Wolters Kluwer Kft.

Online megjelenés éve: 2016

ISBN: 978 963 295 627 5

Tankönyvünk alapvető célja a felsőoktatási hallgatók számára a kriminológia egésze, illetve egyes területei ismeretanyagának szakszerű, ugyanakkor közérthető és az olvasó számára is élvezetes bemutatása. Szerzőink az ismeretközlés és az ismeretek értelmezésének szándékával írták a kötet három nagy egységét és számtalan fejezetét. Ha az egyes témakörök ezt lehetővé teszik, akkor a szerzők - problémafelvetésként - egy-egy jogesettel vagy "hétköznapi történettel" vezetik be a tananyagrészt, és ezek után bontják ki az adott fejezetet. Amennyiben az egyes témakörök indokolják, az olvasó nemcsak utalást talál az adott tárgykör nemzetközi dokumentumaira [pl. ENSZ, Európa Tanács, Európai Unió, valamint más nemzetközi szervezetek (pl. OECD) egyezményei, ajánlásai, egyéb iránymutatásai], hanem azok kriminológiai szempontból lényeges tételeit a tankönyv minden része ismerteti is.

Hivatkozás: https://mersz.hu/gonczol-kerezsi-korinek-levay-kriminologia-szakkriminologia//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave