Csemáné Váradi Erika, Görgényi Ilona, Gula József, Horváth Tibor, Jacsó Judit, Lévay Miklós, Sántha Ferenc

Magyar büntetőjog - általános rész


2.1.2. A végszükség
  1. A végszükség olyan szükséghelyzet, amelyben két, egyaránt társadalmilag értékes és jogos érdek ütközik és az egyiket nem lehet más módon megmenteni, mint a másik jogos érdek megsértésével.
    A végszükség az ember önfenntartási jogának elismerése, és ennyiben rokon a jogos védelemmel. Attól azonban lényegesen különbözik. Jogos védelem esetében valaki jogtalan támadás ellen védekezik, míg végszükség esetében ilyen támadás nincs, hanem egy vétlenül keletkezett, az életre, testi épségre vagy a javakra veszélyes helyzetből igyekszik menekülni.
    A végszükség iskolapéldája a 19. század elején megtörtént „Mignonette” eset. A „Mignonette” hajó matrózai hajótörés után egy csónakban menekültek, és több napon át nem jutva élelemhez, az eszméletlenül fekvő matrózinast megölték és annak húsából táplálkoztak. Végül egy hajó megmentette őket, és egy angol kikötőben partra szálltak. Miután a végszükség intézményét az angol jog nem ismerte, a bíróság a matrózokat emberölés miatt halálra ítélte, de méltányosságból a királynő a büntetésüket félév fogházra változtatta.
    Az eset rávilágít arra, hogy míg a jogos védelem intézményét a legrégibb jogrendszerek is ismerték, a végszükségi helyzet büntetőjogi elismerése és szabályozása viszonylag új keletű. Igaz, a szükségállapotban elkövetett bűncselekmény büntetlenségének, vagy legalábbis enyhébb büntetendőségének követelménye az irodalomban és a korai jogszokásokban ismert volt, de a végszükség pontos szabályozása és az intézmény jogalapjának kidolgozása csak az újabb európai jogfejlődés terméke.
    A végszükség esetét a római jog és a középkori jogok csak egyes kivételes esetekben említették. Így például a Carolina az éhségben elkövetett lopást a jogtudósok tanácsa elé utasította. A francia 1810. évi Code Pénal nem ismerte a végszükség intézményét, hanem eseteit az „ellenállhatatlan erő” fogalmi körében tartotta elbírálhatónak. (Ismert az irodalomban Magnaud francia bíró, aki a 19. század végén ismételten ezen a címen mentette fel a vádlottat, aki éhező családjának kenyeret lopott, hogy az éhhaláltól megmentse őket.)
    A 19. század végén keletkezett európai büntető törvénykönyvek a szükséghelyzet elismerésével, csaknem a mai értelemben szabályozták a végszükség intézményét. A hazai jogban az 1843-as törvényjavaslat a végszükség esetét már beszámítást kizáró oknak tekinti. Ezt az álláspontot tette magáévá kisebb szövegezési változtatással a Csemegi-kódex. Ezen a vonalon haladt a későbbi magyar törvényhozás is.
    A végszükség jogi természetét illetően az irodalomban eltérő nézetekkel találkozunk. A régebbi irodalom (Grotius, Wolf) azzal igazolta a végszükségi helyzetben elkövetett cselekmény büntetlenségét, hogy ilyen rendkívüli helyzetben a jog szabályai nem alkalmazhatók. Később Kant, Feuerbach a szükségállapot által teremtett ellenállhatatlan kényszer (vis absoluta) folytán a végszükségi helyzetben cselekvő személy beszámítási képességét tekintik kizártnak. A múlt századforduló német irodalma (Prins, Liszt, Merkel stb.) végül is a cselekvés jogtalanságát látta kizártnak végszükség esetén. A hazai büntetőjog-tudomány zömében az utóbbi nézethez csatlakozott a századforduló után (Fayer, Illés, Kautz, Finkey).
    Felfogásunk szerint a cselekmény büntetlenségét végszükségi helyzetben a jogellenesség hiánya igazolja. Ugyanis ebben az esetben két vagy több egyaránt fontos érdek – jogtárgy – összeütközése forog fenn, amelyek közül az egyik csak a másik megsértésével mentheti meg magát. A jogrendnek ahhoz fűződik érdeke, hogy a két, egyaránt fontos érdek közül legalább az egyik ne sérüljön, ezért megengedi, hogy az egyik a másik feláldozása árán meneküljön. A végszükségben elkövetett cselekmény tehát nem jogtalan, és mint ilyen, nem büntethető. A végszükség ugyanolyan alanyi jog, mint a jogos védelem joga.
     
  2. A végszükség intézményének szabályozása ugyanolyan követelményeket vet fel, mint a jogos védelemé. Az alapkérdés itt is az: melyek
    • a végszükség feltételei,
    • a megengedhető határai, és végül
    • melyek a megengedhető határok túllépése esetén a büntethetőség korlátai.
     
    Az új Btk. a végszükségről a következőképpen rendelkezik:
     
    Btk. 23. § (1) Nem büntetendő annak a cselekménye, aki saját, illetve más személyét vagy javait közvetlen és másként el nem hárítható veszélyből menti, vagy a közérdek védelme érdekében így jár el, feltéve, hogy a cselekmény nem okoz nagyobb sérelmet, mint amelynek elhárítására törekedett.
     
  3. A törvényben szabályozott végszükség két oldala a veszélyhelyzet és a mentési tevékenység.
    A végszükség feltételeit elemezve a kérdés az, hogy mi az a veszélyhelyzet, amely jogot ad a személynek a mentési cselekményhez.
    A hazai irodalomban kialakult álláspont szerint végszükségi helyzetet természeti csapás (földrengés, árvíz stb.), vagy más közveszély (tűzvész, erőmű meghibásodása okozta tömegszerencsétlenség stb.) állat támadása, végül pedig emberi cselekmény hozhat létre. Már említettük, hogy a kialakult felfogás szerint állat támadásával szemben nem jogos védelemnek, hanem végszükségi cselekménynek van helye.
    Közelebbi elemzésre csak az szorul, hogy milyen emberi cselekmény az, amely végszükségi helyzetet eredményez.
    Elsősorban le kell szögezni, hogy az emberi cselekmény megítélését illetően alapvető különbség van a jogos védelmi helyzetet és a végszükségi helyzetet eredményező emberi cselekmény között. Jogos védelmi helyzetben a megtámadott személy közvetlenül a jogtalan támadóval áll szemben. Végszükségi helyzetben viszont a személy nem a helyzet előidézőjével, hanem az általa előidézett szükséghelyzettel – az okozott tűzzel, áradással – áll szemben. Lehetséges ugyan, hogy jelen van a helyzet okozója is, de – és ez a lényeges különbség – nem támadóként lép fel a menekülővel szemben.
    A végszükséget keletkeztető emberi magatartás lehet:
    • olyan magatartás, amely nem értékelhető jogtalan támadásként,
    • jogtalan támadás, de a támadó már nincs a helyszínen (felgyújtotta a házat és elmenekült),
    • jogtalan mulasztás, amely az előzőkben elmondottak értelmében nem hoz létre jogos védelmi helyzetet. A mulasztónak – vagy másnak – a mulasztás következményeinek elhárítása érdekében tevékenységre kényszerítése (lásd a mulasztó váltóőr példáját) a végszükség szabályai alapján értékelendő.
    A végszükségi helyzet tehát veszélyhelyzet. Olyan helyzet, amely meghatározott, az adott jogtárgyak számára kár, sérelem beállásának valószínűségét foglalja magában. Ezek a jogtárgyak ugyanazok, mint a jogos védelem esetében, azaz a menekülő vagy más személye vagy javai, illetve a közérdek. Fogalmuk ugyanúgy értelmezendő, mint a jogos védelem körében. A gyakorlatban a veszélybe kerülő jogtárgyak rendszerint az ember élete, testi épsége, illetve javai.
    Akár természeti erő, állat támadása vagy emberi magatartás idézte elő, a veszélynek közvetlennek kell lennie. A közvetlenség itt is úgy értelmezendő, mint a jogos védelem körében. A veszély fennállását illetően elvileg annyit lehet megállapítani, hogy a közvetlenség annyit jelent: a jogtárgyakat fenyegető veszély időben és térben valóságos és valószínű, rövid időn belül sérelembe fordulhat. Megítélése mindig az adott körülményektől, az általános élettapasztalattól függ. A bíróság a veszély fennforgását objektív ismérvek alapján, ex tunc állapítja meg. A menekülő személy szubjektív vélekedése nem minősítheti veszéllyé azt, ami nem veszély. Tévedése esetleg menti cselekményét, erre a törvény további rendelkezései lehetőséget adnak a tévedés szabályai szerint (Btk. 20. §).
    A végszükségi helyzet alapjául szolgáló veszélynek további ismérve, hogy ne legyen másként elhárítható. Ez a fogalmi ismérv is élesen szembeállítja egymással a jogos védelem és a végszükség intézményét. Míg ugyanis jogos védelmi helyzetben mindig fennáll annak lehetősége, hogy a megtámadott személy más módon menekül a reá nézve veszélyes támadás elől – elfut, bezárkózik, lebeszéli támadóját a támadás folytatásáról – végszükségi helyzetben a menekülőnek ilyen lehetőségei nincsenek. Választása oda szűkül, hogy vagy elszenvedi a veszélyhelyzetből keletkező jogsérelmet (élet, testi épség sérelme, vagyoni kár stb.), vagy szembeszegül a veszélyhelyzettel, és ezzel másnak okoz jogsérelmet. Ha viszont téved annak megítélésében, hogy az őt vagy másokat fenyegető veszély másként elhárítható lett volna, az általa okozott jogsértést a tévedésre vonatkozó szabályok alapján kell megítélni.
    Emellett azt is hangsúlyozni kell, hogy a „másként el nem hárítható” kitétel nem csupán a veszély jellegére utal, hanem egyúttal jellemzi a végszükségi cselekményt is. Ezzel a törvény ugyanazt a követelményt fogalmazza meg, amit a jogos védelem esetében az „elhárítás szükséges mértéke”, azaz a szükségesség fogalmával fejez ki.
     
  4. A végszükségi helyzetből történő menekülést a törvény akkor ismeri el jogosnak, ha a menekülő cselekménye nem okoz nagyobb sérelmet, mint amelynek elhárítására törekedett.
    A végszükségi cselekmény akkor jogszerű, ha a menekülés érdekében a másnak okozott kár, sérelem szükséges volt a veszély elhárításához, és a cselekmény nem okozott nagyobb sérelmet, mint amelynek elhárítására törekedett.
    A „másként el nem háríthatóság” mint feltétel azt jelenti, hogy a végszükségből menekülő személy bűncselekményi tényállást kimerítő cselekményére szükség volt ahhoz, hogy a veszélyt elhárítsa. Így például a bíróság végszükséget állapított meg, amikor adott személy a súlyos sérüléssel járó balesetet szenvedett hozzátartozóját – más lehetőség hiányában – járművét ittasan vezetve szállította kórházba (BH1993. 336.).
    A végszükség jogossága megkövetel bizonyos fokú arányosságot a veszélyhelyzet és az elhárító cselekmény között.
    A magyar törvényhozás álláspontja abban a kérdésben, hogy mi legyen az arányosság mértéke a végszükségben fenyegető veszély és az elhárító cselekmény között több ízben is változott. A Csemegi-kódexben az arányosság teljes és természetes volt, az életet fenyegető veszélyt más életének feláldozásával is, tehát azonos jogsérelem okozásával lehetett elhárítani. A Btá. már változtatott ezen a szabályon és az arányosság körét szűkebbre vonta. Ezt a megoldást követte mind az 1961. évi, mind az 1978. évi Btk. Az 1978. évi IV. törvény a végszükségi cselekmény jogszerűségét csak azzal a feltétellel ismerte el, ha az kisebb sérelmet okozott, mint amelynek elhárítására törekedett.
    Ezzel a tétellel a törvényhozás szakított azzal a jogi szemlélettel, amely hosszú időn keresztül uralkodott a hazai irodalomban és a judikatúrában a végszükség arányosságát illetően. Ugyanis ezt a tételt következetesen csak az anyagi javak egybevetésével lehet alkalmazni. Abban a kérdésben, hogy a végszükségi helyzetben okozott sérelem nagyobb, azonos vagy kisebb, mint a fenyegető sérelem, a vagyoni értékek egybevetésével világosan tisztázni lehet a sérelem fokát. Ha pedig a végveszély elhárításával okozott sérelem kisebb, mint a fenyegető veszély okozta sérelem lett volna, a cselekmény jogszerű a törvény szerint (például az egész házsort fenyegető tűzvészt egy ház feláldozásával meg lehet akadályozni; az árvíz pusztító hatását a gát átvágásával el lehet terelni stb.).
    Rendkívül nehéz azonban ezt a tételt az élet, testi épséget fenyegető veszélyhelyzetekre alkalmazni, ha nem akarunk elszakadni a végszükségi helyzet megítélésében szükségképpen benne rejlő méltányossági gondolattól. A tétel szerint ugyanis az a személy, aki a vízben fuldokolva egy szál gerendába kapaszkodva azért löki le társát a gerendáról, hogy a maga életét mentse, nem igazolható a végszükség szabályával, mert a fenyegető sérelmet azonos sérelemmel hárította el. Hasonló helyzetben a végszükség jogosságát csak akkor lehet elismerni, ha két ember menekül meg egy ember élete árán (lásd Mignonette-eset).
    Az 1978. évi Btk. szabályának következetes alkalmazása azt jelenti, hogy hasonló helyzetekben a jog önfeláldozást követel meg annak érdekében, hogy egy másik élet megmeneküljön. Ez pedig teljesen ellentétes az emberi természettel, azzal, hogy az önfenntartási ösztön legyőz minden erkölcsi vagy jogi megfontolást. A szükség törvényt bont – ez a végszükségi helyzet megítélésének klasszikus és elismert alapelve. A végveszélybe került embertől nem várható el, hogy saját életének, testi épségének megmentéséről lemondjon egy másik ember megmentése kedvéért. A tételes jog szabályának ezt az ellentmondását a végszükségi helyzet alapgondolatával a bírói gyakorlat csak a túllépésre vonatkozó speciális büntetéskiszabási szabályokkal tudta feloldani.
    Helyes tehát, hogy a végszükségbeni arányosság kérdésében az új Btk. visszatért a Csemegi-kódex álláspontjához, az elhárítandóval azonos sérelem okozását is arányosnak ismerve el.
     
  5. A végszükségbeni arányosság bármely szabályozása esetén felmerül a kérdés: mi legyen a jog álláspontja, ha a végszükségi helyzetből menekülő személy túllépi a megengedett mértéket. A probléma ugyanaz mint a jogos védelem esetén: milyen magatartás várható el attól, aki a végszükségi helyzet követelményeit ijedtségből vagy menthető felindulásból helytelenül értékeli, és ennek megfelelően cselekedve sérelmet okoz.
    A új Btk. erre a feleletet a következőkben adja meg.
     
    Btk. 23. § (2) Nem büntethető, aki azért okoz nagyobb sérelmet, mint amelynek elhárítására törekedett, mert ijedtségből vagy menthető felindulásból nem ismeri fel a sérelem nagyságát.
     
    A Csemegi-kódex ilyen szabályt nem ismer, és a bíróságok a sérelemokozás mértékének túllépését esetenként a ténybeli tévedés vagy a beszámíthatóságra vonatkozó szabályok alkalmazásával oldották meg. Az 1978. évi Btk. túllépésre vonatkozó rendelkezései alapján nem büntethető az elkövető, amennyiben ijedtségből vagy menthető felindulásból képtelen felismerni a sérelem nagyságát. Abban az esetben azonban, ha az ijedtség vagy menthető felindulás az elkövetőt csupán korlátozta a sérelem nagyságának felismerésében az elkövető büntethető, de a büntetés korlátlanul enyhíthető. Az idézett speciális szabályok feltétlenül megelőzték az ehhez képest általános, a tévedésre vagy a beszámíthatóságra vonatkozó szabályok alkalmazását.
    Az új Btk. indokolása szerint a 23. § (2) bekezdéséből kitűnik, hogy a veszélyhelyzetben cselekvő személy büntethetőségét az ijedtség vagy menthető felindulás a beszámítási képességre gyakorolt tényleges hatásától függetlenül minden esetben kizárja. Így nem büntethető az elkövető, ha ijedtségből vagy menthető felindulásból okoz nagyobb sérelmet, mint amelynek elhárítására törekedett. A törvény – a jogos védelemhez hasonló – új rendelkezéssel a veszélyhelyzetben lévő személy cselekményének méltányosabb megítélését kívánja előmozdítani.
    Mindez nem jelenti azt, hogy a végszükségi helyzet megítélésénél a tévedés szabályainak alkalmazása teljesen kizárt lenne. Előfordulhat, de nem a (2) bekezdés, hanem az (1) bekezdés körében. Ugyanúgy, mint a jogos védelem esetén, végszükség körében is lehetséges a vélt végveszély és az abból való menekülés közben a sérelemokozás. Ha ilyen esetben a ténybeli tévedés a veszélyhelyzetre és a menekülésre teljes terjedelemben fennáll, nézetünk szerint nincs akadálya annak, hogy a tévesen magát végszükségben hívő személynek a megengedett mértéken felüli sérelemokozását is a tévedés szabályai alapján ítélje meg a bíróság. Ha azonban végszükségi helyzete valóságos volt, túllépésének megítélése a (2) bekezdés körében marad.
     
  6. A végszükség megállapítását kizáró körülményeket szabályoz az új Btk. 23. § (3) bekezdése, az alábbiak szerint:
     
    Btk. 23. § (3) Nem állapítható meg végszükség annak javára, akinek a veszély előidézése felróható, vagy akinek a veszély vállalása foglalkozásánál fogva kötelessége.
     
    ad a) Nem állapítható meg végszükség annak javára, aki a veszélyt felróhatóan maga idézte elő. A régebbi irodalom – a Csemegi-kódex szóhasználatát követve – ezt a feltételt akként fejezte ki, hogy a menekülő vétlen legyen a veszély előidézésében. Mind a régebbi, mind az újabb törvényi kifejezés ugyanazt a követelményt fogalmazza meg. Azt, hogy a veszélyt sem gondatlan, sem szándékos magatartásával nem a menekülő személy idézte elő, abban ő nem bűnös.
    Ez a feltétel azonban már nem vonatkozik arra a személyre, aki a szükséghelyzetet előidézte. Ellenkezőleg, a végszükségi helyzetek egy részében, amikor a veszélyhelyzetet emberi magatartás idézte elő, tipikus, hogy a veszélyhelyzet gondatlan vagy szándékos magatartás eredménye. A vétlenségnek tehát a végszükségi helyzetben cselekvő személy és nem a kárt, sérelmet szenvedett személy oldalán kell fennállnia.
    ad b) A jogos védelmi és a végszükségi helyzet közös vonásaira tekintettel a törvény azonosan szabályozza a szükséghelyzetből menekülők körét. Eszerint bárki mentheti a veszélybe került jogtárgyakat, saját, illetőleg más személyét vagy javait, illetve a közérdeket. Az is végszükségben cselekszik, aki más személyét vagy javait igyekszik menteni. Ezen szabály alóli kivételként nem állapítható meg végszükség annak javára, akinek a veszély vállalása a foglalkozásánál fogva kötelessége.
    A törvény értelme világos: azok a személyek, akiknek a veszély vállalása foglalkozásuknál fogva kötelessége, az őket vagy javaikat veszélyeztető helyzetből nem menekülhetnek úgy, hogy az őket fenyegető veszélyt másra hárítják. Veszély vállalására általában a fegyveres testületek tagjai – rendőrök, katonák – továbbá tűzoltók, bányamentők, a polgári védelem mentőalakulatai kötelesek. Nem hivatkozhat végszükségre a tűzoltó, ha az égő házból való életmentés során magát életveszélynek teszi ki. Még kevésbé igazolhatja magát végszükséggel, ha mentés közben a tűzben összeomló házból magát mások helyett, azaz mások kárára menti. Ilyen esetben a (2) bekezdés alkalmazása szóba sem jöhet, miután ezen szabály csak a végszükségi helyzet fennállása esetén alkalmazható.
    A végszükségi helyzetből a fenyegetett személy olyan cselekmény elkövetésével menekül, amely a védett jogtárgyaknak – élet, testi épség, vagyoni javak, közérdek – kárt, sérelmet okoz. Az ilyen cselekmény formálisan tényállásszerű. Az irodalomban elismert, hogy az ilyen módon létrejött cselekmény egyaránt lehet szándékos és gondatlan.
     
  7. A végszükség jogi természetét illetően a magyar jogirodalomban a vélemények megoszlanak. A törvényi szabályozás, illetve a bűncselekmény fogalmát meghatározó Btk. 4. § (1) bekezdésére figyelemmel még ma is többen vallják, hogy a végszükség a cselekmény társadalomra veszélyességét kizáró ok. Részünkről ezt a nézetet elutasítjuk, és hangsúlyozzuk, hogy a jogos védelemmel egyezően a végszükség a cselekmény jogtalanságát zárja ki. Ez azonban csak a végszükség klasszikus esetére [23. § (1) bekezdés] vonatkozik, míg a (2) bekezdésben szabályozott esetben a beszámíthatóság, más szerzőknél a bűnösség, illetve az elvárhatóság hiánya folytán nem büntethető a cselekmény. Egyébként a (2) bekezdésben foglalt szabály megegyezik a jogos védelem intézményénél megismert szabállyal és annak elvi alapjával.

Magyar büntetőjog - általános rész

Tartalomjegyzék


Kiadó: Wolters Kluwer Kft.

Online megjelenés éve: 2017

ISBN: 978 963 295 628 2

A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvényt hatálybalépése óta több mint ötven törvény és számos alkotmánybírósági határozat módosította. Emellett több, különböző tárgykörben alkotott törvény is tartalmaz a Btk. Általános Részét érintő és módosító szabályokat. A számos változás ellenére az Általános Rész megőrizte eredeti szerkezetét, ugyanakkor a benne szabályozott joganyag jelentősen felduzzadt.

Ezt a hatályos joganyagot tárgyalja a Kiadó büntetőjogi témájú könyveinek legújabb kötete. A tankönyv a korszerű egyetemi oktatás követelményeinek megfelelően követi az Általános Rész szerkezetét, emellett nagy hangsúlyt fektet a magyar büntetőjog-tudomány kialakulására és eredményeire. Feldolgozza továbbá a bírói gyakorlat legjelentősebb döntéseit, jogegységi határozatait, a büntető kollégium döntéseit és elvi jelentőségű döntéseket is, és nagy figyelmet fordít az Alkotmánybíróság határozataira.

A tankönyvet elsősorban az egyetemi jogi felsőoktatásban résztvevőknek ajánljuk, de bízunk abban, hogy a joggyakorlatban működő, szakterületük anyagával lépést tartani kívánó jogászok is haszonnal forgathatják.

Hivatkozás: https://mersz.hu/gorgenyi-levay-gula-horvath-jacso-santha-csemane-magyar-buntetojog-altalanos-resz//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave