Csemáné Váradi Erika, Görgényi Ilona, Gula József, Horváth Tibor, Jacsó Judit, Lévay Miklós, Sántha Ferenc

Magyar büntetőjog - általános rész


1.2. A halálbüntetés megszüntetése a magyar jogrendszerben és az abolicionizmus

  1. A halálbüntetés a legősibb büntetés. A súlyos bűncselekmények elkövetőivel szemben ez az egyetlen igazságos büntetés – hirdették évezredeken keresztül. Aki vért ontott, annak vére ontassék, aki ölt, az fizessen érte saját életével – ezt kívánja a népek természetes jogérzéke. A lex talionis, az „életet életért, szemet szemért, fogat fogért” elve nemcsak az Ótestamentumot, de a római jogot és a keresztény igazságszolgáltatást is jellemezte. Az ókorban és a középkori európai jogrendszerekben a halálbüntetés a legtöbb bűncselekmény rendes büntetésévé vált, széles körű és nyilvános alkalmazását rendkívül kegyetlen, embertelen módszerek jellemezték.
    Elvétve keresztény gondolkodók emeltek szót a halálbüntetés széles körű alkalmazása ellen. Legjelentősebb Thomas More (Morus Tamás), aki az Utópia c. művében (1516) kifejezetten a halálbüntetés ellen foglalt állást. Az igazi küzdelem a halálbüntetés ellen azonban csak a felvilágosulás korában indul meg, amikor központi kérdéssé válik az igazságszolgáltatás ésszerű átalakítása. A büntetőjog humanizálásának egyik legvitatottabb kérdése a halálbüntetés.
    A felvilágosodás idevonatkozó eszméit a legsikerültebben C. Beccaria 1764-ben megjelent „Dei delitti e delle pene” c. könyvében foglalta össze. Érvelését a társadalmi szerződés Rousseau által megfogalmazott gondolatára alapozta. A társadalmi szerződéssel ugyanis összeférhetetlen, hogy az egyén a közjó érdekében az élete feletti rendelkezési jogot átadta volna az államnak. Az államnak nincs jogában állampolgárát életétől megfosztania. Végkövetkeztetése az, hogy a halálbüntetés se nem szükséges, se nem jogos, sem nem hasznos, ezért megszüntetendő.
    Beccaria nem maradt egyedül abolicionista nézeteivel. Könyve nyomán Nyugat-Európában irodalmi kampány bontakozott ki a halálbüntetés ellen, amely jó talajra talált egynéhány országban, elsősorban Itáliában. A toscanai nagyhercegségben 1786-ban a halálbüntetést eltörölték, ezt rövidesen a Habsburg Birodalom is követte. II. József 1787-ben a halálbüntetést eltörölte, és helyébe a dunai hajóvontatást léptette (Magyarországon is). Halálával a halálbüntetést ismét visszaállították.
    Az abolicionista törekvések fő eredménye azonban nem a halálbüntetés azonnali megszüntetésében, hanem alkalmazásának jelentős korlátozásában mutatkozott meg. Európában a 19. században, különösen annak vége felé a halálbüntetés ténylegesen kivételes és csak ritkán alkalmazott büntetési nemmé vált. A halálbüntetés háttérbe szorulása az európai jogrendszerekből fokozatosan, jelentős kitérőkön keresztül valósult meg. A francia forradalmat követően mindenütt jelentősen szűkült a politikai, illetve állam elleni bűncselekmények miatt kiszabható halálbüntetés alkalmazása. A korszak klasszikus megalapozású büntető kódexei általában elvetették a vagyon elleni bűncselekmények miatt alkalmazható halálbüntetést is, alkalmazása gyakorlatilag a legsúlyosabb élet elleni bűncselekmények megtorlására korlátozódott. A század utolsó harmadában a halálbüntetést eltörölték Olaszországban (1889), Romániában (1865), Portugáliában (1867) és Hollandiában (1870).
    Az első világháború mindenütt az abolicionista folyamat megtorpanását, sőt visszafordítását eredményezte. A világháborút követő forradalmak és ellenforradalmak, majd pedig a különböző jellegű diktatúrák mindenütt a halálbüntetés alkalmazásának kiterjesztéséhez folyamodtak.
    A második világháború vérzivatarának erkölcsi és politikai visszahatásaként több európai állam az abolíció útjára lépett. Olaszországban a fasizmus bukásával, még a háború befejezése előtt a halálbüntetést eltörölték, amelyet az 1947. évi alkotmány megerősített. A Német Szövetségi Köztársaság 1949. évi alkotmánya abból az elvből kiindulva, hogy demokratikus jogállamban nem lehet helye halálbüntetésnek, a halálbüntetést törölte mind a polgári, mind a katonai igazságszolgáltatás területén. Ausztriában 1950-ben törölték a halálbüntetést a büntetési rendszerből.
    Az angolszász jogrendszer országaiban, Angliában és az USA-ban az abolicionista fordulat később következett be.
    Angliában az első abolicionista törvényjavaslatot 1840-ben nyújtották be a parlamentbe, sikertelenül. Jelentős abolicionista társadalmi mozgalom alakult ki a huszadik század 30–40-es éviben, de csak a világháború után járt eredménnyel. A 60-as években a törvényhozás fenntartva a halálbüntetést végrehajtására öt évre moratóriumot hirdetett, ami alatt a halálbüntetést életfogytiglani szabadságvesztéssel helyettesítették. Az öt év leteltével – a tapasztalatok alapján – a parlament 1965-ben úgy döntött, hogy béke idején a halálbüntetést kiiktatja a büntetőjog rendszeréből. 1998-ban pedig a katonai vagy háború és szükségállapot idején elkövetett bűncselekmények büntetésére is kiterjesztették a tilalmat.
    Az USA-ban a halálbüntetés helyzete rendkívül ellentmondásos és ma is a politika és a közérdeklődés középpontjában áll. Napjainkban 32 szövetségi állam ismeri a halálbüntetést, 18 állam abolicionista. A kriminológiai elemzések azt mutatják, hogy az USA azonos szintű kulturális-gazdasági régióiban a súlyos élet elleni bűnözés mutatói nem változnak lényegesen attól függően, hogy az adott állam alkalmazza a halálbüntetést vagy sem. Sőt az összehasonlítás több esetben az abolicionista államokra kedvezőbb.
    A rasszizmus elleni polgárjogi mozgalom a múlt század 60-as éveiben új lökést adott az abolíció ügyének. Társadalomkutatók kimutatták, hogy a színesbőrűekkel szemben az igazságszolgáltatás diszkriminatív, és ez különösen megnyilvánul a halálbüntetés alkalmazásában. Ennek eredményeként 1972-ben az USA Legfelső Bírósága alkotmányjogi hivatkozással a halálbüntetést mint az alkotmánnyal össze nem egyeztethető „kegyetlen és szokatlan” büntetést alkotmányellenesnek nyilvánította. 1976-ban azonban a Legfelső Bíróság döntését megváltoztatta és megfelelő jogi garanciák beépítésével – például abszolút határozott büntetési jellegének eltörlésével, illetve az enyhítési szabály beiktatásával – a halálbüntetést alkotmányosnak ismerte el. Napjainkban a 32 szövetségi állam bíróságai ismét alkalmazzák a halálbüntetést, végrehajtásuk azonban akadozik. Egy 2014-ből származó adat szerint a börtönök „halálsoraiban” több mint 3000 elítélt vár sorsára, közülük évente 30-60 személyt végeznek ki. Ugyanakkor a bírói tévedések száma ijesztő. Kriminológiai vizsgálatok szerint reálisan feltételezhető egy 5%-os tévedési ráta, azaz minden száz elítéltből ötöt igazságtalanul végeznek ki. Érthető, hogy a polgárjogi és más szervezetek, közöttük neves társadalomkutatók, művészek, jogászok stb. változatlanul követelik a halálbüntetés eltörlését.
    Európában a múlt század hetvenes, majd a kilencvenes éveiben újabb abolíciós hullámnak lehettünk tanúi. A hetvenes években a jobboldali diktatúrák megdöntésével Portugáliában 1977-ben, Spanyolországban 1978-ban szűnt meg a halálbüntetés. Franciaországban a szocialista párt választási győzelme után 1981-ben törölték a büntetőjog eszköztárából. A kilencvenes években a volt szocialista államokban a rendszerváltást követően szűnt meg az ius talionis uralma. Európában napjainkban kizárólag Fehéroroszországban létezik halálbüntetés.
  2. Magyarországon az államalapítástól kezdve a halálbüntetés éppen olyan általános büntetési nemként szerepelt, mint Európában. A felvilágosodás eszméi a 18. század végén hazánkban is éreztették hatásukat. Beccaria bécsi eszmetársa, J. Sonnenfeld hatására II. József 1787-ben hazánkban is megszüntette a halálbüntetést, és azt a dunai hajóvontatással helyettesítette. Rendeletét 1790-ben visszavonta. A Habsburg kormányzat törekvéseinek eredményeként a 19. század első negyedében a halálbüntetés alkalmazása már jelentősen csökkent.
    Szemere Bertalan 1841-ben megjelent „A büntetésről s különösebben a halálbüntetésről” című Akadémiai-díjjal jutalmazott pályamunkájában mind a büntetés jogalapja, mind a büntetés céljai szempontjából elutasította a halálbüntetést. Fő érve etikai: az emberi élet elidegeníthetetlensége, illetve az, hogy a halálbüntetés nem szükséges a társadalmi rend – szóhasználatában: a társadalmi szabadság és béke – fenntartására. Helyette az „örökfogságot”, azaz az életfogytiglani szabadságvesztést javasolta.
    Szemere érvei folytán az 1843. évi büntetőjogi törvényjavaslat a halálbüntetést nem vette fel a büntetési eszközök közé, ezzel tudatosan az abolíció útját választotta. Az abolicionista felfogás hazánkban a politikai és jogi közgondolkodásra a későbbiekben is jelentős hatást gyakorolt, amelyet a szabadságharcot követő retorziók nem törtek meg, ellenkezőleg erősítették.
    Az 1878. évi Btk., a Csemegi-kódex visszalépett ugyan a teljes aboliciótól, de a halálbüntetés alkalmazását rendkívül szűk térre szorította. Béke idején csupán az előre megfontolt gyilkosságot és a király elleni felségsértést, azaz emberölést és kísérletét szankcionálta halálbüntetéssel. Az enyhítő szabályok alkalmazásának lehetősége mellett a halálbüntetés nemcsak de jure, hanem de facto is kivételes és alternatív büntetési nemmé vált.
    A kódex hatálybalépésétől az első világháborúig halálbüntetést a bíróságok csak gyilkosság miatt alkalmaztak. Sőt 1895 és 1900 között mintegy abolicionista álláspontra helyezkedve egyetlen halálbüntetést sem szabtak ki, jóllehet a súlyos élet elleni bűnözés mutatói a század végén semmit nem változtak. A századvégi irodalomban szinte uralkodóvá vált az a nézet, hogy a közeli időben a halálbüntetést végleg ki lehet iktatni a magyar büntetőjog rendszeréből.
    Az első világháborúval ez a helyzet gyökeresen megváltozott. A háború elején a kormányzat bevezette a statáriális bíráskodást, és számos jogszabály újabb bűncselekményekre terjesztette ki a halálbüntetés lehetőségét.
    A világháborút követő forradalmi, illetve ellenforradalmi időszak eseményeit végigkísérte a halálbüntetés legális, illetve bíróságon kívüli alkalmazása, amelynek éle elsősorban az aktuális vélt vagy valódi politikai ellenfelek ellen irányult.
    A két világháború között belpolitikai folyamatok és nemzetközi események – különösen a jobboldali diktatúrák megjelenése és a fasiszta, nemzeti szocialista eszmék előretörése – ismét előtérbe helyezték a halálbüntetés alkalmazását különösen a politikai bűncselekmények területén. Az 1921. évi III. törvény az állam elleni bűncselekmények körében bevezeti a halálbüntetést, az 1930. IV. törvény a hűtlenség hat változatát fenyegeti halálbüntetéssel, az ugyanabban az évben életbeléptetett katonai Btk. szankció-rendszerének a középpontjába ugyancsak a halálbüntetést helyezte.
    Ugyanakkor azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a húszas években, a Horthy-rendszer stabilizálódásával, az igazságszolgáltatás köztörvényi ügyekben visszatért a világháború előtti bírói gyakorlathoz.
    Az 1923-tól 1941-ig terjedő időszakban halálbüntetést túlnyomó többségben csak az előre megfontolt emberölés, azaz gyilkosság miatt szabtak ki elenyésző számban. Statáriális bíróságok azonban politikai bűncselekmények miatt is alkalmaztak 1931-ben és 1932-ben 2-2 halálbüntetést. Az egész időszakot tekintve a halálbüntetések évi átlaga a kettő alatt volt.
    Meg kell jegyezni, hogy a katonai bíróságok működéséről sem ebből az időszakból, sem a háborús évekből adatokkal nem rendelkezünk.
    1945 után a jogfejlődés és annak nyomán a bírói gyakorlat ismét élesen megváltozott. A halálbüntetéssel fenyegetett bűncselekmények körének változása szorosan összefüggött a világháború folyamán elkövetett háborús és népellenes bűncselekmények elkövetőinek felelősségre vonásával, az új társadalmi, politikai rendszer védelmével, illetve a későbbiekben a szocialista társadalmi, politikai és gazdasági rend védelmével.
    A halálbüntetést 1945 után újabb és újabb rendelkezések tették lehetővé. Így például:
    • az 1945 évi VII. törvény a népbíráskodás tárgyában kibocsátott kormányrendeletek törvényerőre emeléséről (81/1945. ME sz. rendelet, 1440/1945. ME sz. rendelet);
    • az 1946. évi VII. törvény a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről;
    • a 8800/1946. ME sz. rendelet a gazdasági rend büntetőjogi védelméről;
    • a 9480/1945. ME sz. rendelet a közszükségleti cikkek engedély nélkül való kivitelének megtorlása tárgyában;
    • a 60/1946. ME sz. rendelet az orgazdaság szigorúbb büntetőjogi megítéléséről;
    • a 14200/1947. ME sz. rendelet a hároméves gazdasági terv megvalósításának büntetőjogi védelme tárgyában.
    1950-ben újabb jogszabályok írtak elő halálbüntetést a gazdasági rend, illetve a társadalmi tulajdon büntetőjogi védelmére. Ugyanakkor született meg az a titkos (!) jogszabály, amely a katonai szökés bűntettét szankcionálta halállal.
    Halálbüntetés alkalmazására széles körű lehetőség nyílott rögtönítélő – statáriális – bíráskodás keretében is, számos köztörvényi bűncselekmény miatt (gyilkosság, tulajdon elleni bűncselekmények, gyújtogatás, fegyverrel, lőszerrel való visszaélés stb.). A kormányzat egy 1941-es törvény alapján 1945-től 1953-ig állandóan élt a rögtönbíráskodás lehetőségével, ha nem is az egész országban, de az ország meghatározott területein.
    Mindezt figyelembe véve megállapíthatjuk: az 1945 utáni jogfejlődés messze kiterjesztette a halálbüntetés alkalmazásának lehetőségét, túlmenve az élet védelmén, halálbüntetést tett lehetővé politikai, gazdasági és tulajdon elleni bűncselekmények miatt.
    A Csemegi-kódex Általános Részét felváltó 1950. évi II. törvény, a Btá. a halálbüntetést általános büntetési nemként szabályozta. Szükségességét illetően a jogalkotás körében nem merült fel kétség. A törvény miniszteri indokolása ezzel nem is foglalkozik, csupán perspektivikusan tartja lehetőnek a büntetési nem kiiktatását a büntetési rendszerből. „Ami a halálbüntetést illeti, kézenfekvő, hogy a kulturális színvonal emelkedése és a szocializmus megvalósítása ezt a büntetést nélkülözhetővé fogja tenni.” Hozzáteszi azonban, hogy „…ez idő szerint azonban még nem állunk a fejlődésnek azon a fokán, amely megengedné a halálbüntetés eltörlését”.
    A miniszteri indokolás patétikus szavai távol álltak a valóságtól. A múlt század ötvenes éveiben a halálbüntetés újabb „reneszánsza” következett be. A rendes bíróságokon kívül több külön bíróság is működött, amelyeknek jogában állott halálbüntetés kiszabása. Ilyen bíróság volt az 1945-től működő népbíróság, a katonai bíróságok, az 1945 és 1953 között működő rögtönítélő (statáriális) bíróságok, majd az ismét 1956 végén felállított rögtönítélő bíróságok, illetve az 1957 elején bevezetett népbírósági különtanácsok.
    E bíróságok működéséről a halálbüntetések számát illetően nincsenek abszolút pontos adatok. Kutatók szerint háborús és népellenes bűncselekmények miatt indított népbírósági ügyekben 1949-ig 414 személyt ítéltek halálra és ebből legalább 180 ítéletet hajtottak végre. Az ötvenes években az ún. koncepciós perekben 1947 és 1953 között 196 embert végeztek ki, közülük 65 katonatisztet. A Statisztikai Évkönyv adata szerint 1957-ben 60 halálos ítélet született. 1958-tól 1962-ig viszont az Évkönyv erre vonatkozó adatot nem közöl. Az 1956-os népfelkelés retorziójaként nem pontos adatok szerint legalább 322-re tehető a kivégzettek száma.
    Az 1961-ben elfogadott Btk., amely magában foglalta a katonai bűncselekményeket is, 28 esetben tett lehetővé halálbüntetést. A legnagyobb számban a halálos szankció az állam elleni (9) és a katonai bűncselekmények rovatában (9) jelentkezik.
    A Btk. 1971. évben kiadott módosítása megszüntette a társadalmi tulajdon elleni bűncselekmények minősített esetét fenyegető halálos szankciót, viszont a légi jármű jogellenes hatalomba kerítésének minősített esetére halálbüntetést rendelt el.
    Figyelemre méltó az 1961. évi Btk., illetve az 1971. évi Novella miniszteri indokolása a halálbüntetés létét és jövőjét illetően. A Btk. miniszteri indokolása szerint „… a szocialista büntetőjog perspektivikusan elvi okokból a halálbüntetés ellen száll síkra”. A Novella indokolása mintha tovább lépne, amikor leszögezi: „A szocialista jogfejlődés kétségkívül a halálbüntetés alkalmazásának szűkítése, illetőleg – végső célként – annak eltörlése felé halad.” Kérdés, hogy ezek a szavak mennyire tükrözték a politika valódi szándékát.
    Tény, hogy az 1978. évi Btk. valamelyest csökkentette a halálbüntetéssel fenyegetett bűncselekmények számát. Összesen 26 bűncselekményt pönalizált halálbüntetéssel, ebből állam elleni bűncselekményt 8 esetben, katonai bűncselekményt 11 esetben, személy elleni bűncselekményt – a szándékos emberölés minősített esetét – 1 esetben.
    1962 után jelentős változás tapasztalható a bírói gyakorlatban. Halálbüntetés kiszabására és végrehajtására valóban kivételesen került sor. A Statisztikai Évkönyv adatai szerint 1962 és 1987 között összesen 118 esetben került sor halálbüntetés kiszabására és végrehajtására. Ebből zömében szándékos emberölés minősített esete miatt, és csupán 6 esetben más bűncselekmény miatt. Az alkalmazás évenkénti gyakorisága évtizedenként fokozatosan csökkent. A 70-es évektől kezdve évi gyakorisága 3 körül mozog. Az utolsó kivégzés 1988-ban történt.
    Meg kell említeni, hogy az Igazságügyi Minisztérium adatai szerint a katonai bíróságok 1960 és 1980 között összesen 66 esetben szabtak ki halálbüntetést.
  3. A halálbüntetés megszüntetése és kiiktatása a magyar jogrendszerből nem automatikusan ment végbe. Ehhez a lépéshez a társadalmi-politikai hátteret a politikai rendszerváltás folyamata és egy civil szervezet, az 1989-ben megalakult Halálbüntetést Ellenzők Ligájának kezdeményező szerepe vezetett. A Liga alapítói – jogászok, társadalomkutatók, írók, katolikus bázisközösségek stb. – világosan látták, hogy a politikai rendszerváltás és a jogállamiság kiépítésének folyamatában a halálbüntetés fenntartása vagy megszüntetése megkerülhetetlen politikai, erkölcsi és jogi dilemmává válik.
    A politikai átmenetet biztosító kormányzat rokonszenvezett a gondolattal, de a teljes abolíció mellett nem kötelezte el magát. Az 1989. évi XXV. törvény az állam elleni bűncselekmények újraszabályozásáról a halálbüntetés szankcióját már tudatosan mellőzte.
    A Halálbüntetést Ellenzők Ligája azt tervezte, hogy széles körű kampányt indít a teljes abolícióért, melynek során az országgyűlési képviselőket igyekszik rábírni a halálbüntetés teljes törvény általi eltörlésére. Időközben azonban kiderült, hogy jóllehet az abolíció gondolata terjed az országgyűlési képviselők között, és majdnem valamennyi pártban vannak hívei, de a politikai pártok kifejezetten – vélhetően taktikai megfontolásokból – nem vállalják az abolíció ügyét.
    Mindezeket mérlegelve a Liga úgy döntött, hogy miután egyelőre kizártnak tűnik, hogy a parlament foglalkozzék a halálbüntetés kérdésével, ezért az ügyet az időközben megalakult Alkotmánybíróság elé viszi, miután álláspontja szerint a halálbüntetés összeegyeztethetetlen a módosított Alkotmány 54. §-ában foglalt jogelvvel.
    1990 áprilisában a Liga elnöke – e sorok írója – petícióval fordult az AB-hoz, és indítványozta, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg a halálbüntetés alkotmányellenességét.
    Petíciójában a Liga áttekintette a halálbüntetés és abolíciójának történetét, hangsúlyozva az utóbbi száz év hazai tapasztalatait. Emellett a magyar és nemzetközi kriminológiai kutatások tapasztalataira, illetve a nemzetközi jogi és filozófiai irodalom érveire támaszkodva állított szembe a halálbüntetés ellen és mellette felhozható érveket.
    A Liga álláspontja szerint a kérdés lényege etikai: a halálbüntetés etikailag nem igazolható, ellentétben áll az élethez való jog alkotmányos elismerésével, az államnak nincs joga arra, hogy bármely címen az állampolgárt életétől megfossza. Az összes többi érv és ellenérv pedig a halálbüntetés hasznosságával, célszerűségének és szükségszerűségének utilitarista szempontú megítélésében áll szemben egymással.
    A Liga érveit és ellenérveit a következőkben lehet összefoglalni:
    1. Az abolícionisták elutasítják a megtorlás jogát, az ősidők óta ismert ius talionis elvét, annak bármely valláserkölcsi vagy filozófiai köntösben – Kant, Hegel stb. – megjelenő igazolását. Etikai követelményként hangsúlyozzák, hogy az államnak nincs joga állampolgárait életükről megfosztani. Az emberi élet megismételhetetlen, egyedi, olyan érték, amely nem mérhető semmiféle más értékhez, nem áldozható fel semmiféle abszolút eszme vagy kollektív érdek oltárán. Az emberi jogok elismerésével, az élethez való jognak az Alkotmányban való tételezésével az állam joga a halálbüntetésre megalapozatlanná válik.
    2. A halálbüntetés híveinek fő érve utilitarista jellegű. Hivatkoznak a halálbüntetés társadalmi hasznosságára, arra, hogy a bűnözés általános megelőzése – a büntetés generális prevenciós hatása – szempontjából a halálbüntetés nélkülözhetetlen. A halálbüntetésnek elrettentő, visszatartó hatást tulajdonítanak a bűnözés egészére, különösen pedig a súlyos élet elleni bűncselekményekre.
      Az abolicionista álláspont nemzetközi tapasztalatok, tudományos vizsgálatok alapján tagadja a halálbüntetés visszatartó, elrettentő hatását. A bűnözés egészére sohasem az egyes büntetéseknek van vagy lehet ilyen elrettentő, visszatartó hatásuk, hanem mindenekelőtt a közrend és jogvédő apparátusok működésének, nem is beszélve a népesség erkölcsi, kulturális színvonaláról, a jogkövető magatartást kiváltó társadalmi mechanizmusok működéséről. Ami pedig a halálbüntetésnek az élet elleni bűnözésre gyakorolt elrettentő vagy visszatartó hatását illeti, elégséges bizonyítékokkal rendelkezünk annak teljes hiányáról.
    3. A halálbüntetés, szemben minden más büntetési nemmel – a szabadságvesztéssel, a pénzbüntetéssel, stb. – jóvátehetetlen büntetés. Az e körben elkövetett hibák – a bírói tévedések – jóvátehetetlenek. A halálbüntetés hívei mindezt elismerve azzal érvelnek, hogy a bírói hibák a múltban ugyan előfordulhattak, ez azonban a mai jogrendszerben kizárt. A nemzetközi gyakorlat és a hazai tapasztalatok egyaránt ellentmondanak ennek az állításnak. Nem lehet eléggé hangsúlyozni: bármely fejlett büntető eljárás, bármely fejlett garanciarendszer mellett sem lehet a bíróság tévedhetetlen. A bíróság ugyanúgy nem tévedhetetlen, mint bármely más emberi intézmény.
    4. A halálbüntetés jóvátehetetlen jellege különösen élesen mutatkozik meg a politikai bűncselekmények területén. A közelmúlt magyar történelme meggyőzően bizonyítja, hogy mihelyt a jog a politikai hatalom közvetlen eszközévé válik, amelynek egyedüli vagy elsődleges funkciója a hatalom védelme, az igazságszolgáltatás diszfunkcionálissá válik, a jog öntörvényűségét az ideológiai és politikai értelmezés váltja fel. Ebből a szempontból nincs különbség a jobb vagy baloldali jellegű diktatúrák, a „kemény” vagy „lágy” abszolút uralmi rendszerek között.
    Az Alkotmánybíróság 1990. október 16-án nyilvános teljes ülésben tárgyalta a Liga petícióját. A tárgyalás során meghallgatta az igazságügyi miniszter képviselőjét, a Legfelsőbb Bíróság elnökét és a Köztársaság legfőbb ügyészét. Mindhárman a halálbüntetés ellen nyilatkoztak, ugyanúgy mint az előzetesen felkért tudományos szakértők.
    Az Alkotmánybíróság 8:1 arányban döntött az abolíció mellett.
    Az Alkotmánybíróság döntését nem politikai, történelmi vagy büntetőjogi, kriminológiai érvekre, hanem kizárólag az élethez való jog alkotmányjogi értelmezésére alapozta. Így határozatának indoklásában – többek között – a következőket hangsúlyozta.
    Az Alkotmány 8. §-ának és 54. §-ának összevetéséből megállapítható, hogy az élethez és az emberi méltósághoz való jog – állampolgárságra tekintet nélkül – minden embernek veleszületett, sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető joga. A magyar államnak az élethez és az emberi méltósághoz való jog tekintetében elsőrendű kötelessége, hogy ezeket tiszteletben tartsa és védelmezze.
    A halálbüntetés törvényi megengedése alkotmányosságának megítélésénél az Alkotmány 8. § (2) bekezdése az irányadó. Eszerint „a Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja”. Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a büntető törvénykönyvnek és a kapcsolódó jogszabályoknak a halálbüntetésre vonatkozó rendelkezései az élethez és az emberi méltósághoz való jog lényeges tartalma korlátozásának tilalmába ütköznek. A halálbüntetésre vonatkozó rendelkezések ugyanis az élethez és az emberi méltósághoz való alapvető jog lényeges tartalmát nem csupán korlátozzák, hanem annak teljes, helyrehozhatatlan megsemmisítését jelentik.
    Az Alkotmánybíróság értelmezésében az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot, és minden mást megelőző legnagyobb érték. Az emberi élethez és méltósághoz való jog olyan alapjog, amely számos egyéb alapjognak forrása és feltétele. Az emberi élethez és méltósághoz mint abszolút értékhez való jog pedig korlátot jelent az állam büntető hatalmával szemben.
    A halálbüntetés tilalma abszolút: egyaránt kiterjed a polgári és a katonai igazságszolgáltatás területére éppen úgy, mint háborús veszély vagy ennek megfelelő rendkívüli állapotra [23/1990. (X. 31.) AB határozat].
    (Az AB határozatát és a Liga petícióját részletesen lásd: „A halálbüntetés megszüntetése Magyarországon” c. kötetben, Miskolc, 1991. Szerk.: Horváth Tibor.) Az AB határozata azonban nem tett pontot a halálbüntetés körül ma is időnként fellángoló vitára, különösen a közvélemény és egyes politikai csoportosulások körében.
    A halálbüntetés abolíciója után előbb szórványosan, később egyre nagyobb számban jelentkeztek azok a vélemények, amelyek a növekvő bűnözés és különösen a súlyos emberölések egyre növekvő számát a halálbüntetés hiányára vezették vissza. Felvetették a népszavazás lehetőségét is a halálbüntetés visszaállítására.
    Mindezzel szemben hangsúlyozni kell, hogy nem lehet közvetlen összefüggést megállapítani a halálbüntetés megszüntetése és a bűnözés növekedése között. A rendszerváltás utáni években a bűnözés nagyfokú emelkedésének okait más tényezőkben kell keresni. Átfogó kriminológiai elemzés hiányában is megállapítható, hogy az okok között első helyen szerepel a rendszerváltás és annak társadalmi-gazdasági következményei, mellékhatásai. A rendszerváltás lerombolt egy sereg régi értéket, a múlt rendszerben keletkezett normák tiszteletét, és csak nagyon lassan és ellentmondásosan alakítja ki az értékek és normák új rendjét. Emellett a súlyos gazdasági helyzet, a lakosság életszínvonalának romlása, párosulva az ország határainak megnyitásával és a nemzetközi bűnözés megjelenésével a bűnözés növekedését eredményezte. Ugyanezt a jelenséget tapasztaljuk valamennyi volt szocialista országban függetlenül attól, hogy fennmaradt-e a halálbüntetés vagy sem.
    Választ kell adni arra az aggályra is, hogy a halálbüntetés abolíciója – az elrettentő hatás megszűnte folytán – megnöveli a súlyos élet elleni bűncselekmények számát. A hivatalos statisztikai adatok ellentmondanak ennek. Az általunk lefolytatott statisztikai elemzés azt mutatja, hogy az 1990 és 2002 közötti tizenhárom évben a befejezett szándékos emberölések száma a rendszerváltást követő első öt évben valóban kb. 50%-kal nőtt, majd fokozatos csökkenés után visszaállt a kiindulási év szintjére. (1990-ben 201, 2003-ban 203 befejezett szándékos emberölés jutott a hatóságok tudomására.) Ha pedig a befejezett szándékos emberölések számát összeadjuk az emberölési kísérletek számával, ugyanarra az eredményre jutunk. A következtetés csak az lehet, hogy nincs semmi oksági összefüggés a halálbüntetés abolíciója és a szándékos emberölések gyakorisága között. Ezt megerősítik azok az ENSZ által kezdeményezett nemzetközi vizsgálatok a múlt század 60-as éveiből, amelyek ismételten arra az eredményre jutottak, hogy azokban az országokban, ahol eltörölték a halálbüntetést, nem növekedett a bűnözés volumene (M. Ancel jelentése). Illetve: ahol az emberölési ráta növekvő tendenciájú, ott az abolíció nem gyorsítja a növekedést, ahol a ráta csökkenő, ott nem szakítja félbe a tendenciát, ahol pedig az emberölés gyakorisága stabil, ott a halálbüntetés léte vagy eltörlése közömbös a bűnözés alakulására (N. Morris jelentése).
    Szólnunk kell azokról a nemzetközi egyezményekről is, amelyek a halálbüntetés kérdésében irányadóak, és amelyeket Magyarország is elfogadott. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 6. cikkének első bekezdése kimondja: „minden embernek veleszületett joga van az életre … Senkit sem lehet életétől önkényesen megfosztani”. Az Egyezményt hazánk még az 1976. évi 8. tvr.-tel ratifikálta.
    Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én aláírt Egyezmény még igen szűk körben jogosnak ítélte a halálbüntetést, de már szorgalmazta annak megszüntetését. Az 1983. április 28-án elfogadott hatodik Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikke már kategorikusan úgy rendelkezik, hogy „…a halálbüntetést el kell törölni. Senkit sem lehet halálbüntetésre ítélni és halálbüntetést nem szabad végrehajtani”. Az emberi jogi Egyezményt a későbbi kiegészítő jegyzőkönyvvel együtt hazánk az 1993. évi XXXI. sz. törvénnyel fogadta el és hirdette ki. Az Egyezmény tizenharmadik, a halálbüntetés minden körülmények – háború vagy annak közvetlen veszélye idejét is beleértve – között történő eltörlésére vonatkozó 2002. május 3-i jegyzőkönyvének kihirdetésére pedig a 2004. évi III. törvénnyel került sor.
    Mindebből az következik, hogy azok a próbálkozások, amelyek arra irányulnak, hogy hazánkban népszavazás állítsa vissza a halálbüntetést, kudarcra vannak ítélve. Magyarország Alaptörvényének az országos népszavazásról rendelkező 8. cikk (3) bekezdésének d) pontja kizárja a népszavazást „nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségről”. Miután a halálbüntetés eltörlését illetően éppen erről van szó, a jogi következtetés egyértelmű: a halálbüntetés kérdése népszavazásra nem bocsátható.
    A halálbüntetés megszüntetése óta eltelt időszak tapasztalatainak áttekintése után a magunk részéről de lege ferenda inkább azt látnánk helyesnek, ha az alkotmány a nemzetközi egyezményekkel összhangban tételesen kimondaná: halálbüntetés kiszabása és alkalmazása békeidőben és háború idején egyaránt tilos.
    Ezt a megoldást választották azok az európai államok, amelyek az előző diktatórikus rendszerekkel történő szakítás után vonták le a tanulságot arról, hogy a halálbüntetés összeférhetetlen az emberi jogokkal és a demokratikus jogállamisággal. Ebben az esetben természetesen vállalni kell az országgyűlési vitát, a nyílt konfrontációt a közvéleménnyel és az esetleges más politikai erőkkel, de csak ez a megoldás teremt tiszta erkölcsi és politikai helyzetet.
  4. Az abolicionista folyamat nem állt meg és nem korlátozódik Európára. A halálbüntetést alkalmazó, illetve eltörlő országokat manapság négy csoportra lehet osztani.
    Az Amnesty International közlése szerint 2013. december 31-én ezek megoszlása a következő:
    1. A halálbüntetést eltörölték minden bűncselekményre nézve 98 országban
    2. A halálbüntetést eltörölték a köztörvényi bűncselekményekre nézve 7 országban
    3. A halálbüntetés de facto megszűnt, 10 éve nem alkalmazzák 35 országban
      Abolicionisták jogilag vagy ténylegesen 140 országban
    4. Halálbüntetést alkalmazó országok száma 58
    Az elmúlt húsz évben az abolicionista országok száma több mint duplájára emelkedett. A visszalépések, azaz a halálbüntetést visszaállító országok száma elenyésző.
    A halálbüntetést alkalmazó országok közül Kínában, egyes iszlám államokban (Irán, Irak, Szaúd-Arábia), illetve Afrikában Szomáliában és Szudánban hajtják végre a legtöbb halálbüntetést. A fejlett demokráciák közül az USA szintén jelentős nagyságrendben alkalmazza, bár az utóbbi években csökkenő mértékben: amíg 2001-ben 71, addig 2013-ban 39 kivégzés történt. A halálra ítéltek száma, akik hosszú évekig várnak sorsukra – több mint 3000. Európában 2013-ban nem került sor halálbüntetés végrehajtására.
    Mindent összevetve, ha a halálbüntetés helyzetét vizsgáljuk a világban, megállapíthatjuk, hogy a világ országainak többségében az abolicionista álláspont érvényesül, és az elmúlt húsz év tendenciája ennek az erősödését jelzi.

Magyar büntetőjog - általános rész

Tartalomjegyzék


Kiadó: Wolters Kluwer Kft.

Online megjelenés éve: 2017

ISBN: 978 963 295 628 2

A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvényt hatálybalépése óta több mint ötven törvény és számos alkotmánybírósági határozat módosította. Emellett több, különböző tárgykörben alkotott törvény is tartalmaz a Btk. Általános Részét érintő és módosító szabályokat. A számos változás ellenére az Általános Rész megőrizte eredeti szerkezetét, ugyanakkor a benne szabályozott joganyag jelentősen felduzzadt.

Ezt a hatályos joganyagot tárgyalja a Kiadó büntetőjogi témájú könyveinek legújabb kötete. A tankönyv a korszerű egyetemi oktatás követelményeinek megfelelően követi az Általános Rész szerkezetét, emellett nagy hangsúlyt fektet a magyar büntetőjog-tudomány kialakulására és eredményeire. Feldolgozza továbbá a bírói gyakorlat legjelentősebb döntéseit, jogegységi határozatait, a büntető kollégium döntéseit és elvi jelentőségű döntéseket is, és nagy figyelmet fordít az Alkotmánybíróság határozataira.

A tankönyvet elsősorban az egyetemi jogi felsőoktatásban résztvevőknek ajánljuk, de bízunk abban, hogy a joggyakorlatban működő, szakterületük anyagával lépést tartani kívánó jogászok is haszonnal forgathatják.

Hivatkozás: https://mersz.hu/gorgenyi-levay-gula-horvath-jacso-santha-csemane-magyar-buntetojog-altalanos-resz//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave