Az egyik családban mindig gondoltak a tűzre, soha nem feledkeztek meg sem róla, sem a házáról: a csuvalról,1 a kályháról, a tűzhelyről. Mindent kitakarítottak, megtisztítottak, imádságokat mondtak. Az asszony mindig készített ennivalót a Tűznek: gyantás forgácsot, reszeléket, száraz nyírkérget.

Akármilyen volt is az időjárás, ez az asszony mindig tudott Tüzet gerjeszteni, a Tűz pedig jósággal, meleggel, örömmel és gyengédséggel viszonozta.

A másik asszony – nem tudni, hol született, ki volt az anyja – pedig egyáltalán nem gondoskodott a Tűzről. Ha nedves volt a fa, és a Tűz nem akart meggyulladni, az asszony szidalmazta, sértegette. Egyszer éppen úton volt a családjával, amikor hideg, sötét éjszaka köszöntött rájuk. Úgy döntöttek, hogy ott éjszakáznak. A Tűz sehogy sem akart lángra kapni, az asszony pedig tovább szidalmazta. Megpróbált másik helyet keresni, azt gondolta, hogy ott majd meggyullad. De bizony sehol sem lobbant lángra. Az asszony igen kétségbeesett, félt, hogy mindannyian megfagynak: ő, a gyermekei és a férje. Ekkor megszólalt a Tűz: „Tudod, mit, ha bölcsőstül nekem adod a legkisebb gyermeked, akkor lángra lobbanok, különben soha többé nem melegítelek téged.” Nem volt mit tenni, az asszony bölcsőstül odaadta gyermekét Tut Iminek.

Ez nagyon-nagyon régen történt, ilyen asszonyok ma már nincsenek. De jól jegyezzétek meg: a Tüzet a szeretteiteknél is jobban tiszteljétek, ajándékozzátok meg őt, és gondoskodjatok róla!2