Ukrajna katonai megtámadása Oroszország által nemcsak a második világháború óta a nemzetközi jogban szokásjogként állandósult erőszak alkalmazására vonatkozó tilalomba, hanem az Egyesült Nemzetek (ENSZ) Alapokmányába, illetve a Nemzetközi Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatába2 is ütközik. Az erőszak alkalmazásának tilalma alól ugyan léteznek jogszerű kivételek, de Oroszország ezekre a jelen esetben nehezen hivatkozhat. Ilyenek például az ENSZ Alapokmányának 42. cikke értelmében vett katonai kényszerintézkedések, amelyeket ugyanakkor a gyakorlatban eddig nem alkalmazott az ENSZ, illetve annak tagállamai. Az ENSZ Alapokmány 52. cikkében rögzített egyéni vagy kollektív önvédelem természetes jogára is próbált hivatkozni az orosz kormányzat, amikor Ukrajna „demilitarizálását és nácitlanítását”, továbbá az orosz kisebbségek védelmét helyezte érvelése középpontjába. Függetlenül attól, hogy adott esetben jogos-e a kritika az ukrán kisebbségi politikával szemben, az orosz érvelés, azon túl, hogy aránytalan intervenciót próbál legitimálni, az Alapokmány 51. cikkében foglalt önvédelem tényállásának meglétét sem támasztja alá sikeresen. Ugyanis a kelet-ukrajnai luhanszki és donyecki régiók nem minősülnek államoknak, így a támogatásukat célzó orosz beavatkozás nem jogszerű. Ezen az a tény sem változtat, hogy Oroszország 2022. február 22-én egyoldalúan önálló entitásként ismerte el ezeket a régiókat, ugyanis az úgynevezett korai vagy elsietett elismerés összeegyeztethetetlen a nemzetközi joggyakorlattal, míg a nem állami entitások támogatása fegyveres konfliktus keretében szintén sérti a nemzetközi jogot.3 Megemlítendő ebben a kontextusban a Budapesti Memorandum, amely keretében az USA és partnerei biztonsági garanciákat rögzítettek Ukrajna számára, melyek alapján Oroszország 2015 óta megfigyelhető szándékai Ukrajnával kapcsolatban egyértelműen megkérdőjelezik az orosz fél jóhiszeműségét (Schmahl, 2022; Hofbauer, 2023).