A kötet egésze az előzményéhez képest azt is mutatja, hogy a 20. század utolsó évtizedei óta változások vannak a magyar nyelvtörténeti vizsgálatokban. A strukturalista (generatív) alapú kutatások, a társadalom nyelvhasználatának különböző jelenségei (vagyis pragmatikai vizsgálatok) mellett az ómagyar kor nyelvi állapotának korábban oly nagy részletességű leírása mellé a középmagyar koré kap egyre nagyobb teret. Ezzel együtt jár, hogy nem csupán egyházi jellegű írásbeliség, hanem világi iratanyag is szerepel forrásként az újabb nézőpontú elemzésekben.

A kézikönyv öt fejezetre oszlik, amelyeket a mellékletek egészítenek ki. Ezekben a szakszavak szótára, a források, a bibliográfia, a tárgymutató, valamint szemléltető hasonmások és térképek találhatók. A bibliográfiai rész (476–505.) terjedelme is jelzi a széles körű áttekintést, amely abban is megnyilvánul, hogy megtalálható a legfrissebb szakirodalom, és abban is, hogy a nem kimondottan nyelvtudományi részekben különböző szakmák képviselőinek művei is ott vannak. A szakszavak szótára (419–459.) ugyancsak fontos része a könyvnek, a szakkifejezések ismerete és egységes értelmezése nyilvánvaló módon fontos a szakmabeli és az érdeklődő olvasó számára.

A bevezető fejezet a nyelv, a nyelvi változás és a történeti nyelvvizsgálat mibenlétéről ad eligazítást. Ezt követi a Magyar nyelvtörténet mint kutatási tárgy című nagyfejezet. Ebben a magyar nyelvtörténet korszakai vannak tárgyalva. A korszakolás egyik kérdése, hogy mióta beszélhetünk önálló magyar nyelvről. A különböző nyelvészeti, régészeti, történészi vélemények taglalása után Kr. e. 1000 vagy 1500 körülire tehető az ősmagyar kor, amely a magyar honfoglalásig tart. Ebben az időszakban megvolt a népesség, az etnosz összetartozásának alapja: az azonosságtudat. 895-től a mohácsi vészig tart az ómagyar kor, 1526-tól a középmagyar kor, 1772-től az újmagyar kor 1920-ig. Ez időtől napjainkig már az újabb magyar kor nyelvállapota tartható számon. Ezeknek a korszakoknak különféle forrásai vannak: a nyelvemlékek, amelyeknek különféle fajairól bőségesen olvashatunk a kötetben az Ibn Ruszta arab földrajzi író által lejegyzett kende és kündü méltóságnevektől a Halotti beszéd és könyörgésen át a 20. századig.

A kötet fő része a 3. fejezet: A magyar nyelv története (99–307.), amelyet nyelvtantörténeti és lexikatörténeti részre osztva tárgyalnak a szerzők. A magyar beszéd hangjainak változását a rekonstruált alapnyelvi állapottól az egyes nyelvtörténeti korszakokon át a mai magyar köznyelvi standardig eljutva írják le. Hasonlóképpen taglalódik a morfématörténet. Az ősmagyar kori egyalakú szótövektől (*hala ’hal’) az ómagyar végéig kialakuló különféle többalakú tövekig (út : utat, álom : álmot; néz : nézek; őriz : őrzünk). A toldalékolás elemeinek – a ragoknak, a jeleknek és a képzőknek – létrejötte és maguknak a toldalékoknak a története a névszók és az igék vonatkozásában kap leírást. Itt van megemlítve az ikes ragozás, amely alkalmas a cselekvés tárgyra való irányulását jelezni a tárgy jelölése nélkül: Emberek fa törik (= emberek fát törik). Amikor a -t tárgyrag kialakul, e ragozásmód szerepkörére nincs szükség. A mediális igék mellé nem kívánkozik tárgy: eső esik. Egyes nyelvjárások, így a székely, máig használják az ikes ragozást. Sokan 19. századi nézet szerint szinte máig a kiművelt, helyes közbeszéd részének tartják, ám kihalása a köznyelvben bizonyosra vehető.

A kézikönyv szófajtörténeti része az alapnyelvi kétféle szerkezetű, egytagú és kéttagú szavak funkciójának bemutatásával kezdődik. Előbbiek rámutató szerepűek, utóbbiak fogalmi tartalmúak lehettek. Bizonyára az indulatszavak a legrégebbiek: Luitprand cremonai püspök Antapodosis című művében (959–962 körül) megemlíti eleink húí, húí kiáltozását. Elkülönültek az igei és névszói (ige, melléknév) kategóriák, az ősmagyar korban már van kötőszó, van birtokos névmás és vonatkozó névmás. Az ómagyar kor tovább gazdagítja a szófajokat, kialakulnak a névelők, bizonyos igenevek és névmások.

Természetesen a mondattörténet is része a kézikönyvnek. Először a szószerkezetek, majd az egyszerű és az összetett mondatok kerülnek sorra. A mondattan grammatikai kidolgozottságára alapuló leírásban kevéssé hangsúlyos figyelmeztetés, hogy a különböző korok élőbeszéde voltaképp rekonstrukció. A szövegtörténeti fejezet már külön tárgyalja a beszélt nyelvi szövegeket és az írott nyelvieket, jóllehet az oralitás itt is visszakövetkeztetésen alapul például a ráolvasások, az archaikus népimádságok figyelembevételével is. A kódexek kora írásbeliségének mint fordításirodalomnak vagy mint önállóan fogalmazott magyar szövegnek jellemzői kohézió és koherencia szerint vizsgálható, a szöveg tagolásának, szerkezetének, szövegtípusának tömör vázolása lényegében erről (is) szól. Egy különös szövegfajtára is kitér e fejezet, a szövegamulett bemutatására: „welee wyselendy” ’magán viseli’ valaki a szöveget a Thewrewk-kódexban (1531). Ez manapság is gyakorlat: ruhafeliratok, tetoválások, gépkocsira helyezett szövegek stb. E jelenségek mellett érinti a fejezet az ún. digitális kommunikáció szövegjelenségeit, amelyek az utóbbi években alakultak és alakulnak.

Az eddigi bő háromezer év alatt a népünk számos más etnikummal és nyelvvel érintkezett, más-más életmód, gazdálkodási rend hatott rá különböző mértékben. A 7. században ős- és óiráni, valamint perzsa szavak mutatják a kereskedelmi kapcsolatokat: ezer, tíz, vám. A 8. századi alán kapcsolatokra biztosan csupán két szó utal: asszony, híd. Jóval több az ótörök jövevényszó (mintegy ötszáz), az oszmán-török hódítás alatti időből körülbelül harminc szó maradt meg máig (papucs, zseb). Szláv eredetre ugyancsak ötszáz körüli szavunk megy vissza, ezek cseh, lengyel, szlovák, szlovén és más nyelvre vallanak. A latin és újlatin szóanyag mennyisége is nagy, hiszen a latin a 10. századtól az egyházi és világi élet szinte minden területén hatott, nem szólva arról, hogy 1844-ig hivatalos államnyelv is volt. A magyar nyelv szóállománya az idők folyamán belső szóteremtéssel is gyarapodott, változott (és változik). Igen nagy az aránya azoknak a szavaknak, amelyek valamely szótőből képző(morfémával) alakulnak. A képzett szó újabb képzővel képzőkkel ellátva nagyon nagy szócsaládokat alkothat, amelyeknek ezért is sokszor szembeötlő magyar jellegük van. A szóképzés mellett a szóösszetétel is szókészlet-gyarapító eljárás, sőt a 18. századtól máig erősödő mértékben (lakcímkártya, pénzmosás, távmunka). Az ilyen módon keletkezett szavak aránya a mai magyarban 80%, ismeretes a jövevényszavak aránya is: 7%. A grammatikai rendszer és a szóállomány együttesen mutatja, hogy minden eddigi (és jelenlegi) hatás mellett meghatározó a magyar jelleg, amelyet az itt nem részletezhető hangtani vonások is erősítenek.

A szóállomány mennyisége nem mutatja meg azt, hogy egy-egy szónak hány jelentése van, hányféle referenciája, valóságvonatkozása. Az „egyjelentésű” szakszó azt jelenti, hogy közös tartalomra vonatkozik a leggyakoribb köznyelvi változatában. Egyjelentésű egyalakú szavunk alig van, mert a különféle beszédhelyzetekben hamarosan újabb jelentése is kialakul, ez történt például a rádióval. Egyetlen szóalakhoz különböző, elkülöníthető jelentések kapcsolódnak, így van többjelentésű, poliszém szó. A szóalakok jelentéskapcsolatainak viszonyait szemléltető ábra segíti a könyvben.

A tulajdonnevek, a személynevek, a családnevek, a helynevek keletkezése és eredete szintén része a lexikatörténeti áttekintésnek.

A magyar nyelv mindig változatokban élt, ezért a kézikönyv Nyelvváltozat-történet címmel tér ki erre. A nyelvjárások történetéből korszakonkénti leírás olvasható az egyes nyelvi szintek megfelelő jelenségeinek vázolásával. Napjainkban a területi nyelvváltozatok helyett kialakulóban van az ún. regionális köznyelviség, amelyben jórészt fölszámolódott a nyelvjárások hangtani, szóhasználati és grammatikai jellege. Ennek kapcsán kaphat figyelmet magyar köznyelv, a standard alakulástörténete. Az írásbeli és beszélt nyelvi köznyelv a már említett 1844. évi törvény után mutatott látványos fejlődést. A magyar nyelvi korszerűsödés a 19–20. században jól megmutatkozott a szépirodalomban, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai, Mikszáth nyelvhasználata és maga az irodalmi nyelv szinte a legutóbbi időkig szinte a standardot jelentette, ami természetesen téves fölfogás. Mindenesetre a köznyelvi normának nevezett nyelvhasználat határai évszázadunkban is egyre tágulnak, az argó, a szleng, a vulgarizálódás jól megfigyelhető az „írott beszédnyelviség korának” nyelvében.

A kötet ötödik fejezete a magyar nyelvközösség történetéről szól. Eligazít a honfoglalás korától a magyarság számáról, a körülbelül 300 000 magyarral induló népesség (a történelem során nagy ingadozások után) 9 981 865 főt számlál 2011-ben a mai határokon belül. A 21. század elején a Kárpát-medencei országokra is kiterjedő statisztika szerint mindenütt csökken a magyar népesség, hazánkon kívül hanyatlik a magyar anyanyelvi teljesítőképesség a családias-mindennapi, a közéleti, a szakmai, a tudományos, a publicisztikai és a szépirodalmi területeken is. A magyar nyelvközösség történeti és művelődéstörténeti áttekintése zárja ezt a fejezetet, amely valóban nem kimondottan nyelvészeti témájú, mégis rendkívül fontos része nemcsak a könyvnek, hanem a nyelvtörténet-folyamat megértésének is. Erre pedig – összhangban a szerkesztők és a szerzők szándékával – különösen „az anyanyelv története iránt érdeklődő minden rendű és rangú olvasóknak, tehát például a magyartanároknak, a magyar szakos egyetemi és főiskolai hallgatóknak, a tömegtájékoztatás szakembereinek” szükségük van.

A kötet a magyar nyelvtörténetet valóban kézikönyv jellegnek megfelelően és több tekintetben újszerűen mutatja be, utóbbi vonás a nyelvváltozatok kezelésében, a standard alakulástörténetében, a regionális köznyelv és a magyar nyelvközösség történetének leírásában észlelhető. A szakirodalom mérsékelt idézése könnyíti a nem szakember olvasónak a megértést, az új tárgykörű fejezetekben viszont bőségesebb a hivatkozás, ez mindenkinek segíti nem csupán a tájékozódást, hanem az elmélyülést is azokban a nyelvtörténeti jelenségekben, amelyekben valamilyen problémát észlel. Ennél több aligha várható egy szakkönyvtől.