Ezzel szemben az érzelmek kifejezése lehetővé teszi a korábban legátolt érzelmek és gondolatok elrendezését és az egyén egyéb érzelmeibe, gondolataiba, lelki folyamataiba való beillesztését, ezáltal szükségtelenné téve a további legátlásukat. Gyakorta azonban épp a legmegterhelőbb, leginkább konfliktusos életesemények és helyzetek azok, amelyeket a legnehezebb megosztani másokkal (például egy súlyos betegség diagnózisa, a munkahely elvesztése vagy párkapcsolati problémák), ezért az egyén valószínűbben választja azok elrejtését, kifejezésük legátlását. Igen komoly következményekkel járó paradoxonként azonban sokszor épp azok a gondolatok és érzések térnek vissza újra és újra, amelyeket az egyén megpróbál kizárni a tudatából. Amennyiben e probléma hosszú időn keresztül fennáll, az egy igen intenzív hatású, krónikus stresszorként jelenhet meg az egyén számára, ami az immunrendszer működésének csökkenéséhez és szomatikus problémák kialakulásához vezethet.

Az érzelmek kifejezésére ugyanakkor számos út áll az egyén rendelkezésére, amelyek közül a leggyakoribb természetesen a másokkal való beszélgetés, ám az érzelmek szavakban történő kifejezésének módja lehet azok írásban történő megfogalmazása is. A korai, úttörő tanulmányok [139] és az azóta született nagyszámú vizsgálat [140] rámutatott és nagyrészt megerősítette, hogy már a pusztán néhány napig tartó, az egyén érzelmeiről és gondolatairól szóló, napi mindössze 15–30 percet igénybe vevő írás is jobb fizikai és mentális egészséget eredményezhet.

A kapcsolatot egyaránt közvetíthetik bizonyos kognitív feldolgozási folyamatok és a társas integráció hatásai is. A kognitív feldolgozási elképzelés szerint az, hogy a személy törekszik gondolatait és érzéseit szavakba öntve megfogalmazni, megváltoztatja azt, ahogy a személy mentálisan rendezi e gondolatokat és érzéseket és azt is, ahogy gondolkodik róluk. Azáltal, hogy egy érzelmi élményhez kötődő gondolatok és érzések integrálódnak és összerendeződnek, lehetővé válik egy koherens és érthető narratíva (magyarázat, értelmezés) létrehozása. Amint ez az integrált értelmezési keret megszületik, maga az esemény is feldolgozhatóbbá és befogadhatóbbá válik, ami lehetővé teszi annak hatékonyabb emlékezeti tárolását, majd elfelejtését (hasonlóan a „ha sikerül megoldanom, többé nem kell gondolnom rá” vélekedéshez). (Egészen hasonló folyamat játszódik le abban a mindennapi tapasztalatban is, amikor az egyén egy akár felzaklató, akár számára is nehezen érthető élményt próbál elmesélni másoknak. Minél többször önti szavakba az eseményt, az annál összerendezettebb, annál érthetőbb lesz, ezáltal segítve azt is, hogy az egyén maga is megfoghatóbbnak, koherensebbnek érezze azt.)

A társas integráció szerepét valószínűsítő elképzelés mögött meghúzódó gondolat és tapasztalás az, hogy az érzelmek kifejezése alapvetően a társas közeghez kötődő folyamat. A nyelvhasználat alapvető célja, hogy segítségével az egyén kifejezhesse gondolatait és érzéseit másoknak, ami a legtöbb esetben tovább erősíti a személyek közötti kapcsolatot és kötődést. Ezzel szemben azok a személyek, akik valamilyen különösen megterhelő, akár traumatikus élményt tapasztaltak meg, és nem tudnak vagy akarnak erről a számukra fontos embereknek beszélni, gyakorta megtapasztalják, ahogy eltávolodnak a számukra fontos személyektől, mintegy közéjük ékelődik a ki nem mondott, de megterhelő esemény és tapasztalat. Ennek okán, ha a személy ki tudja fejezni és integrálni tudja a megterhelő életeseményhez kötődő érzelmeit és gondolatait – még ha egy olyan személyes és privát formában is, mint az expresszív írás –, ez segíthet megszabadulni az eseményhez kötődő stressztől és érzelmi tehertől, ami végső soron segíthet az egyénnek újra kapcsolódni a számára fontos emberekhez. [138]

Egyes vizsgálatokban [141] az írásban történő érzelemkifejezés mellett az érzelmi élmények szóban történő megfogalmazásának igen pozitív hatását is kimutatták (a résztvevők egy diktafonra mondták rá érzelmeiket, gondolataikat egy megterhelő életeseménnyel kapcsolatban). A vizsgálat eredményei szerint ez a módszer nagymértékű kognitív változást, az önértékelés jelentős növekedését és nagyszámú megküzdési mód aktiválását segítette elő a résztvevők körében. Kétségtelen, hogy egy ehhez hasonló „hangos napló” vezetése talán közelebb is áll a modern kor infokommunikációs eszközeit használó emberhez, ennélfogva ugyanúgy alkalmas lehet az egyén érzelmeinek kifejezésére egy ilyenfajta privát módon.

Ezzel együtt a téma egyik első és úttörő kutatója [142] az érzelemkifejező írás többlethasznára és elsődleges előnyére hívja fel a figyelmet, rámutatva, hogy noha a gondolatok sokszor nagy összevisszaságban kavarognak, de az írás – különösen is a kézzel való írás – tempója lassabb, ezáltal a problémák időt kapnak arra, hogy letisztuljanak. Ahogy az egyén egy ütemes, de megnyugtató tempóban formálja a betűket, és telnek a sorok, idővel kialakulhat a megértés, az események, érzelmek és gondolatok közötti ok-okozati viszony, mert egy probléma leírásához végig kell gondolni azt. Azzal továbbá, hogy az írás több erőfeszítést és munkát igényel, mint a beszéd, az egyén motiválttá válik leegyszerűsíteni és minél „gazdaságosabban” megfogalmazni érzelmi élményeit, aminek következményeként a lényeges jegyek és fontos mozzanatok fognak felerősödni, míg a lényegtelenek elsikkadnak. Így idővel az élmény kerek történetté válhat, ami ismételten segíti a már említett kognitív feldolgozást.

Szintén az írásban történő érzelemkifejezés mellett szólhat, hogy azáltal, hogy az egyén papírra veti gondolatait és érzéseit, azokat részben hozzá is köti a papírhoz – tárgyiasítja, ezáltal megfoghatóvá, szó szerint kézzel fogható teszi azokat. Azáltal pedig, hogy egy tárgyhoz (egy laphoz, naplóhoz) köti azokat, el is távolítja, kívülre is helyezi magától, ami segíthet egyfajta érzelmi távolság kialakításában is, magából, a saját belső világából kihelyezve ezáltal az élményt. (Ehhez hozzáadódhatnak továbbá olyan szokások is, mint a napló szem elől történő elrakása, egy fiókba vagy szekrénybe zárása, amennyiben az egyén úgy érzi, még erre a többlet – tényleges fizikai, de főképp szimbolikus-érzelmi – távolságra is szüksége van).

Ezzel együtt természetesen mindenki maga tapaszthatja meg, hogy érzelmei kifejezésében számára a legnagyobb segítséget a hozzá közelálló személyekkel való beszélgetés, egy hangrögzítő az okostelefonon vagy épp egy szép borítójú napló vezetése jelenti-e, mint ahogy az sem törvényszerű, hogy mindenki számára ugyanúgy vonzó és eredményes utat jelent egyik vagy másik mód. Mindezzel együtt az érzelmek kifejezése mindenképpen fontos és elengedhetetlen része az egyén életében megjelenő stressz kezelésének, ennek okán ajánlott az egyén számára legmegfelelőbb mód megtalálása és alkalmazása érzelmeinek megfogalmazása és elvezetése céljából.

Összességében hangsúlyozandó, hogy nincs egyetlen olyan stresszkezelő módszer vagy technika, amely csodaszerként egyaránt hatékony lenne mindenki számára. Ennek okán az egyénnek magának kell felfedeznie – önismeretére és tapasztalataira építve –, hogy számára mely megküzdési stratégiák és stresszkezelő módszerek a leghatékonyabbak.

A stresszkezelés fontossága és szükségessége azonban vitán felül áll: egy vizsgálatban, ahol a hagyományos kardiológiai rehabilitációs kezelés mellett a betegek egy 12 hetes, heti másfél órás stresszkezelő tréningen is részt vettek, a pozitív hatás egyértelmű volt: a stresszkezelő csoportban lévő személyek esetében statisztikailag jelentős mértékben csökkent az észlelt stressz és a szorongás mértéke, és jobb általános egészségi állapotról számoltak be (azon résztvevők esetében, akiknél nagyobb számban voltak jelen szorongásos vagy depresszív tünetek, még kifejezettebb volt a javulás). A pozitív hatás azonban nem csak a pszichés mutatók esetében jelent meg: a stresszkezelő csoporton részt vevő személyek körében 18%-kal kevesebb kardiológiai esemény fordult elő az utánkövetés átlagosan három éve alatt. [143]

A stresszkezelő módszerek és technikák kiválasztása és alkalmazása tekintetében azonban ismételten szükséges felhívni a figyelmet azok adaptivitásának fontosságára. Talán egy stresszkezelő módszer rövid távon hatékonynak és eredményesnek tűnik, ám ha hosszú távon károsan hat az egyén és/vagy környezete testi-lelki egészségére, használata – legalábbis rendszeresen vagy tartósan – mindenképpen kerülendő, és javasolt egészségesebb, rövid és hosszú távon egyaránt előnyös stratégiákkal való helyettesítése.