Tanulmányunk egy vállaltan eklektikus pillanatkép, egy „térképvázlat” a két fogalom eredetvidékéhez vezető, máig tartó utazásunk eddigi állomásairól. Ezért is mellőzzük a főáramú írásművekben megszokott lineáris vonalvezetést, és közel sem a teljes filozófiai, illetve hermeneutikai „háttérapparátus” bemutatására törekszünk. 

A filozófiai és tudományos diskurzusokban hol erősebben, hol kevésbé hangsúlyosabb módon viták zajlanak a tudományosság és a bölcselet viszonyáról. A szubjektivitás és az objektivitás koordinátái mentén igyekeznek meghatározni e két terület helyét, milyenségét és minőségét az „emberi tudás világában”.

Tanulmányunkban nem kívánunk közvetlenül „beavatkozni” e máig tartó – sokszor parttalan – „csatározásokba”. Meggyőződésünk, hogy a tudományosság objektivitásra törekvése és a filozófia világkép-konstrukciós céljai nem szétválaszthatóak, éppen ezért a pozitivista tudományszemlélet ilyen irányú törekvéseit nem tekintjük reálisnak (Polányi 1994; Feyerabend 2002; Hadot 2010; Ropolyi 2016; Porosz 2018). 

A tudományosság versus filozófia „besorolási” és összehasonlítási kényszer elsősorban a nyugati világra jellemző. A mi megközelítésünket azonban jelentősen meghatározza a buddhista filozófia és ennek egyik alapeleme, a Nágárdzsuna nevéhez köthető ürességszemlélet (Fenner 1990; Garfield 1995; Fehér 1997). Ennek lényege, hogy az általunk ismert, illetve megismerhető lét- és létezésstruktúrákban nincs olyan „entitás”, mely ne állna függésben és kapcsolatban egy vagy több másik létezővel. Vagyis egy állandó változásban lévő világban élünk, ahol mi magunk „teremtjük” meg az állandóság és az önállóság emberi formáit és normáit. Ekképpen a tudomány és a filozófia sem létezik önmagában.

Erre reflektál a komplexitáselmélet, mely két dimenziót képes önállóként, egymásra hatókként, egymást kiegészítőként és közös világként is értelmezni. Mi több, ez a közel sem hierarchikus nézőponthalmaz megdöbbentően hasonló módon is képes működni, mint az általunk alkalmazott filoszkópikus, alapvetően praxisfilozófiai vizsgálódás forma.

Az ürességfilozófia gyakorlatához és szemléletéhez visszanyúlva szakítunk a főáramú tudományos munkákra jellemző lineáris szövegvezetési metódussal, és a tudatos figyelmet fenntartani hivatott buddhista hermeneutika és ismeretátadás módszertanát követjük (Fenner 1990; Tenzin 2010; Agócs 2002). 

Bevezetés gyanánt a tudományfilozófiai megközelítésekből vett példával szemléltetjük a tudomány és a filozófia megközelítőleg sem ellentétes mivoltát. Osztjuk Ropolyi László nézetét, miszerint a tudomány(ok) kiindulópontja elsősorban technológiai jellegű létviszonyulás, amely úgy kíván a világról általános és objektív törvényszerűségeket és képet alkotni, hogy egy partikuláris esemény, például az éghető anyagok átalakulásának megfigyeléséből indukál univerzális, azonban nem totális törvényeket az égés folyamataival kapcsolatosan. Vagyis alapvetően a filozófia „teljességi” törekvéseit integrálja saját területére, így bármennyire is igyekszik teljes függetlenségének dekorálására az őt világra segítő „ősétől”, ez például üresség- és komplexitás-természete miatt egyszerűen kivitelezhetetlen és igazolhatatlan álláspont (Tenzin 2010 Ropolyi 2016).

Úgy látjuk tehát, az ember tudományos érdeklődése és igényessége alapvetően a bölcsességre törekvés következménye, és azzal kölcsönös függőségi viszonyban áll. 

Erre „rezonál” Polányi Mihály tudáselemzése, miszerint az emberi tudatban benne foglaltatik a hallgatólagos tudás és az arra való emlékezés lehetősége, valamint az explicit ismeretek elsajátításának a képessége is. Vagyis a tudás megszerzésének és alkalmazásának módjai szorosan összefüggenek a hallgatólagos tudásból származó, alapvetően intuitív rendszerező képességgel, ez az alapja az explicit, gyakorlati felfedezések, készségek és tudások sokaságának. 

Megjegyzendő: ez az értelmezési mód jelentősen eltér a kanti ismeretelméleti axióma a priori jellegű tudattartalmak milyenségétől, mivel Polányi mindezeket a személyes jellegű potenciákat alapvetően a közösségi létezésből és az arra való emlékezés képességéből vezeti le.

Ezen állítását és megfigyelését Polányi többek között a biciklizés példájával támasztja alá, amelynek gyakorlati kivitelezését ugyan képes megmutatni a kerékpározni már tudó ember egy másik biciklizni még nem tudó társának, de az egyszerűen kivitelezhetetlen, hogy magát a kerékpározni tudás aktusát, annak minden összetevőjével együtt meg tudja határozni, és ennek minden „fortélyát” át tudja adni maradéktalanul a társának (Polányi 1994). 

Másik elemi erejű példája Albert Einstein relativitáselmélethez vezető sajátos intuitív gondolkodásmódjának ismertetése: „Önéletrajzából kiderül, hogy a relativitást tízévnyi elmélkedés után fedezte fel »egy olyan paradoxonból, amely már tizenhat éves koromban foglalkoztatott: ha egy fénysugarat c sebességgel (a fény sebessége vákuumban) követek, akkor egy térben oszcilláló, nyugalomban lévő elektromágneses mezőként fogom észlelni ezt a fénysugarat. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy ilyen dolog nem lehetséges sem a tapasztalat, sem a Maxwell-egyenletek alapján. Intuitíve kezdettől fogva világos volt számomra, hogy egy ilyen megfigyelő álláspontjáról ítélve mindennek ugyanazon törvények szerint kell történnie, mint egy olyan megfigyelő esetében, aki a földhöz viszonyítva nyugalomban van.« Szó sincs itt a Michelson–Morley-féle kísérletről. Einsteinnek, még mielőtt hallott volna róla, tisztán spekulatív alapon racionális intuíciója volt a kísérlet eredményeiről. Hogy megbizonyosodjam erről, levélben fordultam az idős Einstein professzorhoz, aki megerősítette, hogy »a Michelson–Morley-féle« kísérletnek elhanyagolható hatása volt a relativitás felfedezésére«” (Polányi 1994, 31). 

Ebből az is következik, hogy az emberi szubjektum az az alapvető hajtóerő, amely például az első filozófusok univerzális tudásvágyának nemcsak a mozgatórugója, de a forrása is. Nincs ez másképp a jelenkor kutatóival és tudósaival sem (Kołakowski 2012).

Végül, de közel sem utolsósorban Paul Feyerabend osztrák származású tudományfilozófus gondolatvilágát „idézzük meg”, aki meghatározó jelentőséggel bír a pozitivista tudományfelfogás és a tudomány általános érvényességre törekvése ellen „fellépő” gondolkodók sorában. Feyerabend nem mellékesen funkcionális fogyatékossággal élő ember volt. Járásképességét a második világháborúban katonaként egy repülőbaleset következtében majdnem teljesen elveszítette. Feyerabend A módszer ellen (2002) című könyvében sorra veszi a nyugati tudományfejlődés állomásait, és bizonyítja, hogy az objektivitásra törekvés „racionalista ideája” úgy a tudomány(ok), mint a filozófia kiteljesedésére kifejezetten negatív hatást gyakorolt és gyakorol ma is. 

Feyerabend azt is megállapítja, hogy a filozófiai gondolkodás megszületése előtt, a mítoszok létrejöttének korában az ember a természet megfigyelését és annak leírását egy metaforikus közegben volt képes ábrázolni. Ez a kifejezésmód, melynek központi eleme az emberi képzelőerő – vagyis a szubjektum transzformációs képessége és „3D-s elemzőközpontja” – indította el előbb a filozófia, majd a tudományos gondolkodás térhódítását a világban. 

Feyerabend meggyőződése, hogy ez az alkotói alapképesség még a matematika legnagyobb elméit is áthatja. Mi több, a személyes létviszonyulási pontok és vélekedések szintézise sokkal meghatározóbb egy tudományos paradigma megalkotása során, mint annak későbbi formalizálása a tudományos elvárásoknak és előírásoknak megfelelve (Feyerabend 1999). Ezért is igyekeznek az intuitív képzelőerőt a tudományos főáram véleményformálói félretolni, mi több, nevetségessé tenni, hasonlóan a mítoszok megtermékenyítő jellegének tagadásához.

Mi magunk is hasonló módon – felhasználva a saját tapasztalatainkat és hallgatólagos tudásunkat az általunk funkcionálisnak nevezett fogyatékosságról – jutottunk el az egzisztenciális fogyatékosság és az akadálymentesség egymásra épülő világáig (Farkas 2020; 2021; 2024b).