A világjárvány során alkalmazott kommunikációs stratégia lehet informatív, tájékoztató, hatékony viselkedésre ösztönző, de torzíthat, elbizonytalaníthat, és nem megfelelő cselekvésre is ösztönözhet. Számos vizsgálatot végeztek azzal kapcsolatban, hogy a hivatalos kommunikáció milyen retorikát követ, kiemelve, hogy milyen fogalmi metaforákkal és fogalmi keretezésekkel operál, és ennek milyen hatásai lehetnek. Cristina Jayme Montiel és szerzőtársai (2021) huszonhat ország vezetőinek politikai retorikáját vizsgálta és hasonlította össze ebben a tekintetben. A vezetők retorikája alakítja a pandémiával kapcsolatos kollektív jelentésalkotást (Spector, 2020; Bavel et al., 2020), és hatással van arra, hogyan értik meg az emberek a járványhelyzetet, hogyan érzékelik a veszélyt, hogyan élik meg a bizonytalanságot és a bizalmat, milyen döntéseket hoznak, milyen szereplőkben és információkban bíznak.

A fogalmi metaforákkal könnyen érthetővé tehető egy komplex jelenség, mivel egy ismerősebb, kézzelfoghatóbb fogalmon keresztül alakul a nehezebben megérthető fogalom megtapasztaltatása. A fogalmi metaforák nem pusztán retorikai eszközök, hanem a valóság értelmezésének fogalmi keretei (Lakoff, 1993). Mivel a valóság felfogása befolyásolja a világjárványra adott reakcióinkat, az alkalmazott fogalmi keretek előnyei és hátrányai kulcskérdések (Sabucedo et al., 2020).

A pandémiát alakító retorika vizsgálatával foglalkozó elemzések a háború metaforájának gyakoriságát emelik ki (Sabucedo et al., 2020; Montiel et al., 2021). Ez a metafora egyértelműsége miatt jól használható: azonosítja az ellenséget, amit le kell győzni, és hatékony is lehet, mivel könnyebbé teheti az emberek felszólítását az ajánlások és szabályok betartatására, a védekezésre. Ugyanakkor károkat is okozhat (Craig, 2020), mivel a használat által aktiválódnak a háború fogalmi keretébe tartozó további elemek is, mint például az ellenállás, a hősiesség, a konfliktus, a szembenállás, az engedelmesség és az ellenség, a saját csoport védelme, az áldozatok, az otthoni front és a frontvonal, stratégiák és taktikák stb. (Sabucedo et al., 2020). Ez összetett következményekkel járhat egy olyan helyzetben, amikor nem egy valódi háborúval, hanem egy közegészségügyi, társadalmi és gazdasági kihívással néz szembe a világ. Egy hatalmas gazdasági, társadalmi, közegészségügyi válság egyetlen aspektusára való fókuszálás újabb társadalmi problémák forrásává válhat (Chapman–Miller, 2020). A fogalmi keret használata lehetővé teszi a megosztottság és polarizáció erősítését, a társadalmon belüli igazságtalan hatalmi viszonyok fenntartását vagy akár súlyosbítását (Montiel et al., 2021). Lehetővé teszi politikai érdekek előmozdítását, bizonyos célok legimitálását más ügyekkel szemben, illetve a társadalmi, gazdasági, egészségügyi rendszert érintő problémák elfedését (Chapman–Miller, 2020). Erősítheti az autoriter vezetést is, amely a demokráciára és a véleményszabadságra nézve jelenthet veszélyt (Sabucedo et al., 2020). Csorbulhat az átláthatóság és ellenőrizhetőség. A hadviselés eredendően a politika területére tartozó fogalom (Flusberg et al., 2018), így az azt idéző metaforák használatával átpolitizálódhat mind a járványhelyzet, mind annak kezelése (Chapman–Miller, 2020; Montiel et al., 2021).

A metafora tartományai közti megfelelések változtatásával, az egyes elemek kiemelésével, mások elrejtésével módosul a jelentésképzés dinamikája is: a háborús értelmezési keretben nemcsak a vírus lehet ellenség, hanem bármi egyéb. Ezzel összefüggésben például Connor M. Chapman és DeMond Shondell Miller (2020) vizsgálta, hogy az Egyesült Államokban hogyan használták korábban is különféle társadalmi ügyek retorikájában a háború metaforáját, például a szegénység elleni harc vagy a kábítószer elleni harc konstruálásában. A szegénység ellenségként való keretezése nyomán a szegény emberek is célpontokká, a kábítószer ellenségként való keretezéséből következően a belvárosi negyedek leigázandó háborús övezetekké válhatnak. Ezekben a harcokban vannak győztesek és vesztesek, áldozatok és hősök, hibásak vagy hibáztathatók stb. Komplex társadalmi problémák ilyen leegyszerűsítése nemcsak a megértést, hanem a megbélyegzést is segíti, illetve az áldozatok helyzetét is relativizálhatóvá teheti (Chapman–Miller, 2020; Bavel, 2020). A megosztottság helyett tudatosítani kell az emberekben, hogy mások lehetőségének növelése az intézkedések betartására és a megelőzést segítő eszközökhöz való hozzáférésre a saját maguk számára is előnyös (Bavel, 2020). Már csak azért is, mert az áldozatok nemcsak az elhunytak, attól eltérő értelemben „áldozat” a „hősök” (például az egészségügyi dolgozók) munkája is, sőt a lakosság által elszenvedett korlátozások kapcsán is beszélhetünk áldozatról. Ha a kommunikáció ellentmondásos, bizonytalanságokat szül, megosztottságot teremt, fenntartja az ellenségképet, a negatív érzések fokozódásához járul hozzá, úgy az emberek kevésbé lehetnek hajlandóak áldozatot hozni másokért, lévén ennek előnyei bizonytalanok (Bavel et al., 2020).

Világjárvány idején annak elfogadása, hogy egy közösségben, egymással kölcsönhatásban élünk, és egyéni cselekvéseink, döntéseink hatással vannak másokra, ezáltal ránk is, kulcsfontosságú. Bár a válságkommunikáció szempontjából fontos, hogy az emberek felfogják a veszélyt és a kockázatokat, de egy elkerülhetetlenül félelmet és szorongást keltő helyzetben a szorongás felerősítése aktiválhatja a túlélési ösztönhöz kapcsolódó kognitív és érzelmi mechanizmusokat. A közösségi szempontok relevanciája csökkenhet az egyén számára, és helyére léphet az önző cselekvés (gondoljunk az élelmiszerek túlzott egyéni felhalmozására a világjárvány kezdetén) (Bavel et al., 2020). Az önös szempontok potenciálisan veszélyeztetik nemcsak mások életét és egészségét, hanem a saját egészséget is (Bavel et al., 2020).

Olyan fogalmi metaforák használatával érdemes tehát átkeretezni a helyzetet, amely a másokkal való törődés és együttműködés érzését ébreszti fel, a közös identitást erősíti, és a megosztottságot csökkenti, azzal együtt pedig a nyilvános kommunikációnak nem a szorongás érzetét célszerű erősíteni, kerülni kell a pánikkeltést – már csak azért is, mert a pandémia nyomán kialakult infodémiát (lásd következő alfejezet) tápláló összeesküvés-elméletek és áltudományos meggyőződések retorikája szintén az ellenségképgyártásra és részben a harc fogalmi metaforájára épít (vö. Falyuna et al., 2022).

 

Az adott témában laikusnak számító egyének az egymásnak ellentmondó információk hitelességét az igazságtartam alapján nehezebben tudják ellenőrizni, hiszen nem a téma szakértői. Az emberi viselkedést és döntéseket az egyéni meggyőződések, a tapasztalatok, az érzelmek és az attitűdök nagyban befolyásolják (Schwarz, 2012). Az a kommunikációs stratégia lesz tehát a sikeres, amely nemcsak a tájékoztatásra ügyel, hanem reagálni tud az emberek viselkedési és gondolkodási mintáira. Az áltudományos és összeesküvés-elméletek közvetlenül káros hatására mutatott rá a koronavírus-járvány nyomán kibontakozott infodémia (URL3). A világjárvány elleni védekezés képessége nagyban függ a lakosság attitűdjétől és viselkedésétől, az pedig nagyban függ a dezinformáció elleni védekezés hatékonyságától. Mivel a világjárvány egy rendkívül komplex társadalmi probléma, amely a gazdasági és társadalmi biztonságot is meghatározza, a dezinformáció felfogható nemzetbiztonsági fenyegetésként is (Sługocki–Sowa, 2021).

 

Egy globális járvány idején, amikor az információ szélesebb körben és gyorsabban terjed, és terjednie is kell a tudományos haladás érdekében, a tudás, előállítás folyamata és a tudományos kommunikáció egy időben zajlik.

A tudomány gyorsan reagált a világjárványra, és a fertőzés első megerősített esetét követő tíz hónapon belül több mint 125 000 tudományos cikket tettek közzé a Covid19 témájában. Ezek közül több mint 30 000 online elérhető, preprint anyag volt (részletesen lásd Fraser et al., 2021). A világjárvány felerősítette ezek szerepét, megmutatta előnyeiket, azonban rávilágított a veszélyeikre is (Koerber, 2021). A preprint anyagok hatalmas mennyisége megnehezítette a publikálandó cikkek szűrési folyamatait, holott épp ebben a helyzetben mindennél fontosabb a pontatlan, megalapozatlan információk, tévedések publikálásának elkerülése. Az ellenőrizetlenül közzétett anyagok ugyanis hozzájárulhatnak az áltudományos információk, az összeesküvés-elméletek és az álhírek terjedéséhez, ahogy arra Amy Koerber (2021) konkrét eseteket is hoz példaként.

Az online felületek kritikus fontosságúak voltak a tudomány nyilvánossággal való kommunikációjában is. Lehetővé teszik a különböző célközönségek felé történő – és a velük való – kommunikálást. A folyamat részvételre és interakcióra ad lehetőséget, ennek pedig velejárója a tudósok részvétele a közéletben, illetve a nyilvánosság bevonása és abból eredő nagyobb rálátása a tudományostartalom-előállítás folyamatára.

A járvány kezelésének fajsúlyos pontja, hogy a nyilvánosság hogyan érzékeli és érti meg a kockázattal és a veszélyekkel kapcsolatos üzeneteket, az új tudományos ismereteket, vagy éppen a járvány kezelésével kapcsolatos információkat. Így a tudomány nyilvánossággal való kommunikációja és a válságkommunikáció összeér (Malecki et al., 2021).

Az egészséget fenyegető tényleges veszélyek és az azokat alátámasztó tudományos ismeretek a kockázatészlelésnek azonban csak az egyik aspektusát képezik. A veszélyre adott reakciót alakítják az egyéni meggyőződések, érzelmek, attitűdök is. Fontos megérteni, hogy valójában milyen tényezők alakítják az emberek tudományhoz való viszonyát és kockázatérzékelését (Malecki et al., 2021).

A válságkommunikációnak nemcsak a veszély és az intézkedések megértetésében, hanem a negatív érzések kezelésében is fontos szerepet kell játszania. A félelem megcélzása nemcsak hasznos, hanem káros is lehet (lásd fentebb, a 2.2-es szakaszban). Akkor lehet célravezető, ha az emberek értik, miért szükséges változtatniuk a viselkedésükön, és úgy érzékelik, hogy hatékony és előnyös is, amit tesznek (Malecki et al., 2021). Enélkül a puszta félelemkeltés védekező, ellenkező reakciókat válthat ki.

A tudománykommunikáció egy ilyen komplex kommunikációs helyzetben nem alapulhat csak a deficitmodellen, vagyis a hiányzó vagy annak vélt ismeretek közlésén. Olyan tudománykommunikációs gyakorlatokra van szükség, amelyekben a tudományos ismeretek puszta átadása, a legfeljebb a deficit megszüntetésére és a tudományos műveltség növelésére törekvő, a társadalomtól elszigetelten dolgozó, a nyilvánosságot maximum tájékoztató és oktató tudósok helyett a nyilvánossággal való párbeszédre képes tudományos szereplők játsszák a főszerepet (Falyuna, 2020).

A hatékony kommunikáció megtervezéséhez szükséges a közönség igényeinek, érzelmeinek, félelmeinek és attitűdjeinek felmérése és figyelembevétele is, illetve a tudománykommunikációs stratégiák kidolgozásához a kommunikációs szakemberekkel való együttműködés (Fischhoff, 2019). Ebben segítségünkre lehet az áltudományos és összeesküvés-elméletek elemzése is, amivel feltárhatók azok az aggályok és kérdések, amelyek bizalmatlanságot váltanak ki az emberekben, és amelyeken keresztül a megtévesztő üzenetek is hatni tudnak (Falyuna, 2022).

Egy betegséggel kapcsolatban bizonytalanság adódhat abból, ha az információk ellentmondásosak, hiányosak vagy nem kielégítőek; ha az információk nehezen érthetők; és ha nem egyértelmű a betegség jövőbeli kimenetele, valószínűsége vagy kockázata (Finset et al., 2020). Ezért különösen fontos a pontos és következetes kommunikáció az azt végző aktorok részéről, továbbá az ellentmondásokból fakadó bizonytalanságok elkerülése érdekében a tudományostudás-előállítás folyamatának kommunikálása is. Ha az emberek nemcsak tudományos ismereteket kapnak, hanem értik is, hogyan működik a tudomány, értik az információk és tudás előállításának, értelmezésének folyamatát, és hatékonyan tudják is használni ezt a tudást, akkor nemcsak a bizalmi viszonyok orvoslására lesz lehetőség, hanem olyan reflexióra is, amelynek eredményeként meg tudják állapítani, ha valaki például tekintéllyel vagy a tudományos kommunikációval megtéveszteni vagy manipulálni próbál (Falyuna, 2020; vö. még Rzymski et al., 2021).

Fontos továbbá a tartalmak közérthetősége, ami nemcsak a szakkifejezések kerülését jelenti a nyilvánossággal való kommunikáció során, hanem azt is, hogy az adott tartalom valóban releváns legyen a befogadók számára, és motiválja őket azok befogadására (vagyis jól azonosított célközönségeket lehessen megszólítani). A közérthető nyilvános tartalmak előállítását segítheti, ha a 2.1. szakaszban tárgyalt szótárak a köznyelvbe került terminusok jelentésének közérthető magyarázatát is elvégzik, illetve, ha készülnek és elérhetők olyan terminológiai adatbázisok, amelyek nemcsak a szakemberek számára tartalmazzák egyes kifejezések definícióját, hanem közérthető magyarázatokat is adnak, amelyeket akár az újságírók, médiamunkások is felhasználhatnak a tartalomgyártás során (Falyuna, 2022).