Jóleső érzés ez azoknak, akik barátai közé tartozhattak, mindig értettük egymást – még ha valamit másként láttunk is. Különösen nagyszerű idő volt, amit együtt tölthettünk a Szociológiai Intézetben. Mindig megtaláltuk a közös utat, és becsültük a másikat.

Tevékenysége hatalmas területet – vagy inkább területeket – fogott át. Kezdetben az irodalommal foglalkozott, azután a társadalommal, végül eljutott a filozófiához.

Amikor közelebbről megismerkedtünk, akkor tért át az irodalomról a társadalomra. Rögtön a közepét ragadta meg 1985-ben, a két Magyarország eszméjével. Ebben foglalta össze azokat az elméleteket, amelyeket a magyarok sorsán gondolkozó nagyjaink alkottak és vallottak Berzsenyitől Széchenyin és Kossuthon át Adyig és Bibóig, és a társadalom egy kisebbsége felfogta ennek igazságát. A másik a feudalizmus kötelmeit őrző többség. Már Hajnal István megmondta, hogy minden népnek olyan a kapitalizmusa, amilyen a feudalizmusa volt.

Elemér azonban nem maradt a puszta megállapításnál. Úgy vélte, hogy tenni is kell valamit. Persze nem kis akciókra, hanem a közgondolkodás megváltoztatására gondolt. Később, a rendszerváltás után ezért hirdette meg a „Találjuk ki Magyarországot” mozgalmat. Sajnos ekkor is kevesen értették, hogy ezt milyen széles körben gondolta.

Mivel nem talált elegendő megértésre, kiterjesztette ezt a gondolatot az egész világra. A kettős polgári-feudális társdalom maga a bizonytalanság. A világ különálló szférákra oszlott, a nyugati szociológusok szóhasználatával az észak-amerikai–nyugat-európai centrumra, a félperifériára és a perifériára. Mi természetesen a félperifériához tartozunk. Eddig azonban úgy látszott, hogy a bizonytalanság csak a félperifériát jellemzi (a periféria Samuel P. Huntington által jellemzett világairól most nem szólunk).

A legújabb időben azonban ez megváltozott. Az új fejlődés következtében a bizonytalanság megremegteti a félperifériát és a perifériát is.

Mi történt? Én ezt a világállapot változásával szoktam jellemezni. A fogalmat Arisztotelész találta ki, a kifejezést (Weltzustand) Hegel. Általában eddig – az ősi társadalom után – két világállapotot különböztettek meg különböző nevek alatt.

De most még az átmenetnél tartunk, melynek egyik fő vonása a bizonytalanság. Ez jelenik meg a legújabb kor nyugati irodalmában. Jody Jensen erről szóló könyvében bemutatja, hogy miként. „Hibridizációnak” nevezik ezt a folyamatot (Jensen, 2014), még szemléletesebben „kaordinációnak”, amely egyesíti a káoszt és a rendet. A kaordináció megteremti annak lehetőségét, hogy az anyagi és szellemi javak eljussanak mindenkihez, de azokat a gátakat is, amelyek ezt megakadályozzák. A társadalmi következményeket én Immanuel Kant megállapításának továbbvitelével szeretem jellemezni. Ő a társadalom korabeli állapotát a „társiatlan társiassággal” jellemezte (Kant, 1926). Azt, teszem hozzá, hogy most eljutottunk a „társias társiatlansághoz”. Dick Howard pedig úgy fogalmazott, hogy a mai világállapotban a hatalom kettős szerelmi viszonyban van, egyrészt a demokráciával, másrészt az autokráciával. A nyilvánosság előtt összeházasodik az egyikkel, de a másikat szereti (Vitányi, 2014).

Hankiss Elemér történelmi érdeme, hogy ő a nyugati szerzőkkel egy időben fogalmazta ezt meg azzal, hogy elérkeztünk a „bizonytalanság korához”, vagyis egy olyan állapothoz, amelynek nem tudjuk a folytatását. Munkacsoportunk egyetértett vele, Miszlivetz Ferenc ebben a szellemben jelentette meg az Eredeti válságfelhalmozás című tanulmánykötetet (Hankiss, 2009). Elemér ezért fordult a filozófia felé, mert úgy látta, hogy általános emberi válsághoz érkeztünk, amelyet a gazdaság és a szociológia módszereivel nem lehet teljesen leírni.

Az emberi gondolkodás a bizonyosságot kereste (ezt szolgálták és szolgálják a vallások is), de eljutottunk ahhoz a ponthoz, amelyben el kell fogadni a bizonytalanságot, illetve meg kell keresni a bizonytalanság és bizonyosság egyensúlyát.

Összefoglalva: az utolsó negyven év szellemi életének egyik legkiválóbb képviselőjére emlékezünk, aki a legátfogóbb kérdéseket vetette fel. Eltűrték, de nem kapta meg azt a figyelmet, amit megérdemelt volna. A mi dolgunk, hogy folytassuk munkáját.