Történeti szempontból a legkorábbi funkciólokalizációs módszer az volt, amelynek során agysérült betegek funkcióit (illetve funkciókiesését) lehet meghatározni. E szemlélet korai változata előfeltételezi, hogy egy adott funkciót egy adott agyi régióban tudunk lehorgonyozni, így szükségszerűen szemben áll az antilokalizációt képviselő, ekvipotencialista felfogásokkal. Napjainkban ez a szemlélet háttérbe szorult. Modern megközelítésnek tekinthető a több agyi struktúra által alkotott idegrendszeri hálózatok azonosítása, működésük leírása. Broadmann nevéhez köthető az agy szövettani feltérképezése, az agykéreg részletes citoarchitektonikai rendszerezése, amely a lézióalapú tanulmányok fontos kiindulópontját adja. A lokalizációelvű vizsgálatok legnagyobb erényének tekinthető az úgynevezett sztereotaxiás eljárás kidolgozása. Ennek segítségével az egyes léziók helye és kiterjedése elég jó pontossággal azonosítható, illetve a különböző betegekben lévő károsodások egymással össze is hasonlíthatóak. Egy ilyen humán sztereotaxiás agyatlasz Talairach és Tournoux (1988) nevéhez fűződik.