A másik dilemma a hivatás és a tudóskodás viszonya. A 20. század közepétől – bizony csak akkortól – a legtöbb nyugati országban 90%-os dominanciára tett szert a hivatást gyakorló pszichológusok száma, s az akadémiai világ – beleértve az alkalmazott lélektani kutatást is – visszaszorult legfeljebb 10%-ra. Ugyanakkor, szintén már Freud óta, egzisztenciális okokból – s ez ma a trénerek és coachok világával való megküzdésben még inkább így van – sokszor a hivatást gyakorló is tudománynak tartja és hirdeti, amit csinál. Ez a beépített feszültség évszázada együtt él velünk, s bizony nemcsak a magyar egyetemi tanári kinevezések körüli feszültségekben, hanem az igen nagy és változatos amerikai közegben is. Létrejött egy új cím, a doctor of psychology, melynek kiindulópontja az elégedetlenség a tudós-gyakorlati (scientist-praciticioner) képzési modellel. Ennek versenytársaként jelent meg egy nagyobb készség hangsúlyú képzési modell, elsősorban a klinikai világban, amit gyakorló-tudós (practicioner-scholar) modellnek neveznek. Néhány ezer órás gyakorlat része a képzésnek, de az átfogó elméleti és gyakorlati vizsgák mellett harmadik elemként tartalmazza a követelményrendszer a kutatói felkészültséget igazoló dolgozatot is. Az ezzel kapcsolatos feszültség is vezetett egy új, szigorúan tudományos szakmai társaság, az Association for Psychological Science létrejöttéhez az 1980-as években, melynek mára mintegy 25 000 tagja van, tehát ez sem a köldöknéző tudósok kicsiny egylete. (Mielőtt lelepleződöm, bevallom, hogy én is ennek vagyok meghívott tagja.) A klasszikus, 120 éves egyletnek, az American Psychological Assocationnek, amely kiállt a gyakorlati modell mellett, 120 000 tagja van, de a válás előtt volt már 200 000 is.

Valójában két feszítő kérdésről kell gondolkodnunk, amikor – zárójelbe téve a „ki is a tudós” besorolós kérdésfelvetést – azt vizsgáljuk, hogy milyen a tudós a pszichológiában. Az első a természettudomány–tudomány–pszichológia háromszögre vonatkozik. Már a 19. század végén észrevette a bölcsészet, német közegben a történeti megismerés egyediségeiből kiinduló Wilhelm Windelband és Wilhelm Dilthey, francia közegben pedig a karteziánus én primátusát új köntösben visszahozó filozófus Henri Bergson, hogy a kor kísérleti pszichológiájának két fenyegető üzenete van a bölcsészek pszichológiája felé. Az egyik a redukcionizmus, a lelki élet folyamának visszavezetése valami másra. Tényleg kiiktató értékű ez a visszavezetés, vagy megmarad a lelki szerveződés? Azóta is velünk él a kérdés, s a fővonalbeli értelmezés szerint a lelki világ sajátos mintázata az életfolyamatoknak (ma neurálisat mondunk), mint Arisztotelész óta a modern funckcionalistákig sokan hirdetik. (Dilthey és Bergson nem erre hivatkoztak, hanem az intuitív vagy empatikus bizonyosságra.) A másik feszítő kérdés pedig a győzedelmes oksági gondolatmenet, a lelki élet esetlegességeinek beterelése az általános természeti törvények hatálya alá, az oksági mozzanatokat tisztázni hivatott kísérleti módszer, s a Karl Poppert követő falszifikációs gondolatmenet győzelmével. A huszadik század közepe az így keletkezett szembenállást az oksági és a megértő pszichológiák között tovább fokozta. A Bécsi Körből indulva a természettudományos magyarázat egyre inkább a fizikalizmus formáját öltötte. A tudományos ihletésű pszichológia pedig öntudatosította azt, amit Lee J. Cronbach (1957) úgy nevez, mint a tudományos pszichológia két diszciplínáját. Az egyik a laboratóriumi kísérleti pszichológia, a másik pedig az egyéni különbségek számokkal csűrő-csavaró individuális pszichometriai vizsgálata. Ez a két irány radikálisan külön működött. S mellettük megmaradt a filozófusok és a klinikusok értelmező pszichológiája. Az a pszichológia, ahol a klinikus és a (klasszikus kontinetális) filozófus attitűdjének a közössége a neurálistól elválasztott szemantikai meghatározottság gondolata (Bergson és Freud összevetésére ilyen szempontból Frédéric Worms [2020] jó példát ad). A „szemantikus” jelző itt azt takarja, hogy az élmények mint élmények kapcsolatai a meghatározó erejűek, és nem valami önmagukban vett neurobiológiai szöveti folyamatok. Másrészt, a szemantikai azt is jelenti, amit az analitikus filozófiai gondolatmenetben Jerry Fodor (de éppenséggel ellenfele Piaget is) úgy fogalmazott meg, mint a mentálisan érvényes implikációk világa. Ha igaz az, hogy Bejött a kutya, akkor az is igaz, hogy Bejött egy állat. A két kijelentés azonban nemcsak a logikatankönyvben, hanem a fejünkben sem okozza, hanem implikálja egymást.

Mi történik ma? Az utóbbi fél évszázad (két nemzedék) pszichológiája több szempontból újítja meg a (természet)tudományos pszichológiát. A pszichológia köré csoportosuló kognitív tudományi szemléletben az idegtudós, a pszichológus, az evolúciós kutató és a kultúra értelmező nem eliminálni akarja egymást, hanem együttesen értelmezi az ember mentális teljesítményeit. Valódi, nemcsak retorikai interdiszciplinaritás jött létre, ahol Robin Dunbar (2020) kutatócsoportjában például a főemlősök csoportbeli kurkászásai, az egyetemisták Facebook-szokásai és az amgydala mérete és a személyhez kötődő érzelmileg fontos emberek alkotta csoport mérete közötti kapcsolat egyazon témára vonatkozik, az emberi csoportok biológiai meghatározóira. Sőt, hogy még világosabb legyen az interdiszciplináris üzenet, mindennek relevanciáját a koronavírus-helyzet izolációjára is összefoglalták (Bzdok– Dunbar, 2020).

Az új kognitív tudományi keretekben az embert eredendő szocialitásában értelmezzük. Fontos kutatások vonatkoznak arra, hogy hogyan bontakozik ki az ember társ-, gondolat- és tudásértelmező és -tulajdonító készségrendszere (Csibra–Gergely, 2007). Az ehhez kapcsolódó kulturális tanítás és természetes pedagógia mint az ember kultúraalakító képességének kulcsa jelenik meg (Csibra–Gergely, 2009). A tudásra előhangolt biológiai felkészültségű lények vagyunk, akik sajátos típusú tapasztalatokat várnak el, hogy beállítsák rendszerük paramétereit. Természettudományos ez a mai pszichológia, de nem fizikalista, hanem naturalista. Öntudatosan kezeli, hogy talán őt is utánozva számos más „lágy tudomány” is áttért a bizonyítás érdekében a kísérleti módszerre, a kísérleti nyelvészettől a kísérleti ökonómiáig, de mint naturalista tudja, hogy nem minden kérdést lehet kísérletileg vizsgálni. További jellegzetessége, hogy a természettudományos pszichológia két mintája ma már nem megy el egymás mellett köszönés nélkül az egyetemek folyósóin. Az egyéni különbségek vizsgálata bizonyos kognitív pszichológiai területeken – például a munkaemlékezet vagy a gondolkodási stratégiák elemzésében – az elméleti konstrukciók legfontosabb fogódzója. Ma a tudományos pszichológia második diszciplínájának, az egyéni különbségek vizsgálatának kiterjesztése figyelhető meg az eredetileg jelentésalapú szellemtudományi kérdésekre, akár olyanokra is, mint a „korszellem változása”. Természettudományos módszereket kezdünk használni lágy adatokon, amikor például adatbányászattal vizsgáljuk a lelki életre vonatkozó kifejezések megjelenését a regényirodalomban. Steffen Roth és munkatársai (2017) jellegzetes példa az új lehetőségekre. A Google-digitalizálta szövegekben mutatják ki az európai kultúrákban a 19. század végi szekularizációt és a 20. század elejének túlpolitizáltságát.

De mit kezd mindeközben ez a pszichológia az élmények egyediségével s a visszavezethetetlen individualitással? Azzal a kihívással, hogy az egyén nem tekinthető sem egy neurális aktivitásmintázatnak, sem egy tesztprofilnak, sem Facebook-aktivitási hálónak vagy szövegek tízezrei súlypontjának. Felfogásom szerint megmarad az értelmező pszichológiai attitűd is. Ez elsősorban a klinikai alkalmazások világában jelenik meg ma is. A pszichológia úgy tud ma tudós attitűdű lenni, hogy az embert sokféle módon, de csupán statisztikailag meghatározottnak tekinti, s élményeinek nem epifenomén, hanem valós oki szerepet tulajdonít. Ebben a természettudományos pszichológia úgy kapcsolódik a megértő pszichológiához, mint a mechanika a csillagászathoz. Éppenséggel az embert mint természeti lényt tekinti egyszerre oksági és szándék- és jelentésértelmező lénynek, miként Jerome Bruner (2005) megfogalmazta a teoretikus és narratív gondolkodás kettősségének tézisével.

Eközben semmiképpen nem szabad engednünk sem a szimplicista redukcionizmusnak, sem a reflektálatlan intuicionista hermeneutikának, sem annak, miként ezen a fórumon Nyíri Kristóf is kifejtette (2020), hogy a pénz irányítsa a gondolkodást a gondolkodásról. A gondolkodó és érző ember világához a funkciók felől közelítünk, a funkciókra vonatkozó hipotéziseink pedig a filozófia és a pszichológia sokszor közös kategóriaelemzéseiből származnak. Ahogy egy mai funkcionalista elmefilozófus megfogalmazta az ezredfordulós számadás idején. „A kognitív tudományt érdeklő dolgok a szervezetek pszichológiai folyamataival kapcsolatosak. Ezeknek a folyamatoknak a szerkezetét nem lehet egysejt tevékenységekből vagy agyi képalkotásból kiolvasni. Ezek az adatrögzítések vagy képek attól kapnak jelentést, hogy kapcsolatban vannak az arra vonatkozó elmélettel, hogy funkcionálisan mi is történik. A pszichológia megmarad, még akkor is, ha a pénzkölcsönzők félrevezetésére álruhában.” (Hatfield, 2002, 229.)