A szenvedélybetegségek pszichológiai alapkutatásában és a társadalomtudományokkal ötvözött alkalmazott kutatásában nyújt átütő teljesítményt. Korán felfutó, közel 30 éves munkásságát jellemzi az addiktológia pszichológiai elmélyítése, korábban nem vizsgált populációk és mellőzött jelentkezési formák bevonása a kutatások látókörébe, különös tekintettel a hazai droghasználati mintázatok jellegzetességeire, valamint az új pszichoaktív szerek terjedésére. Hazai és nemzetközi szerepének meghatározó vonása a viselkedési addikciók bevonása a tudományterület rendszeres és komparatív vizsgálataiba. Nemzetközi szerepét tükrözi a 2016-ban megszületett International Society for the Study of Behavioral Addictions nemzetközi tudományos társaság elnöki posztja. Önálló és szerkesztett kiadványainak, többszerzős, impaktfaktoros közleményeinek gazdagsága szembeötlő (impaktfaktora 811, a rá vonatkozó idézetek száma 6900, h-indexe 42). Nagy hatású oktató, témavezetésével 20 fő szerzett PhD-fokozatot. 2014–2021 között az ELTE PPK dékánja, 2016–2021 között a Pszichológiai Doktori Iskola vezetője. Kiemelkedő és elismert kutatómunkáján, valamint sokrétű egyetemi oktatói, vezetői tevékenységén túlmenően az elmúlt években kiemelkedően pozitív szerepet játszott a pszichológus szakma összképének alakításában, nagyban segítette kortársai és a fiatalabb generációk szakmai munkáját és előrehaladását, a szakmai közéleti fórumok felfrissülését és harmonikus működését.

Írásai a nemzetközi irodalomban megkerülhetetlen hivatkozási pontok a mentális tartalmak külső és belső meghatározásáról folytatott vitában. A kortárs analitikus filozófiában az intencionalitást a fenomenális tulajdonságokból eredeztető iskola jelentős képviselőjeként jegyzik. Az észlelési tapasztalat természetéről szóló vitákban az úgynevezett konstruktivista elmélet fő kortárs képviselőjeként hivatkoznak rá. Alapító tagként, majd tanszékvezetőként fontos szerepet játszott a CEU-n a filozófia szak megteremtésében (amely évek óta a világ legjobb 100 filozófiaprogramjában szerepel). 2012 óta az Academia Europaea tagja, 2020 óta a European Society for Analytic Philosophy elnöke.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc termékeny és elismert kutatója. Egyetemi doktori disszertációjában, melyet 1995-ben védett meg, az 1849-es abrudbányai tragédiáról és Hatvani őrnagy abban játszott szerepéről értekezett, új forrásokat is bevonva elemzésébe 2009-ben 100 százalékos támogatással elfogadott akadémiai doktori disszertációját pedig a honvédhadseregről és annak fővezéreiről írta. A két időpont között a szabadságharc számos részletének feldolgozásával gyarapította ismereteinket, és közel félezer oldalon megírta annak modern szellemű, átfogó katonai történetét is (1848–1849. A szabadságharc hadtörténete, 2001). Az utóbbi években érdeklődése kiegészült a hadtörténetírás történetével, továbbá Görgei Artúr életpályájának vizsgálatával. 2021 nyaráig 879 közleménye jelent meg, amelyekre 753 független hivatkozást kapott.

Egyik legszélesebb látókörű magyar művészettörténész, aki a művészet több ágára és korszakára kiterjedő tudását alapvetően a műemléki terület kutatójaként szerezte. Biztonsággal mozog a középkori építészet, a kőfaragás, valamint a műemlékvédelem történetének, metodikájának és gyakorlatának világában. Doktori dolgozata a középkori magyarországi síremlékek corpusa, egyben a magyar és közép-európai történelem másképp el nem érhető információinak gazdag tárháza is. Méltán tartja őt a nemzetközi szakma a terület közép-európai specialistájának. Pályájának kiemelkedő vonása az interdiszciplinaritás, nyitottsága a genealógia, a heraldika, az archontológiai kutatások felé, amelyet a modern természettudomány képviselőivel nagyon eredményes együttműködés egészít ki a középkori „vörösmárvány” emlékek kőanyagának izotópos geokémiai vizsgálatában. A közép-európai térség gótikus és reneszánsz kőfaragványainak anyagvizsgálatával lehetővé vált a kőbányák földrajzi elhelyezkedésének meghatározása, ami új horizontot nyitott a gazdaság- és művészettörténeti kutatásban. Módszertani következetességének eredményeit újabban a BTK Középkori Magyar Gazdaságtörténet „Lendület” Kutatócsoportja „fedezte fel”; a velük való együttműködés inspirálja kutatásainak Porfir, kő, márvány. Kőanyagok, kőfaragók, kőberakások a középkori Magyarországon (Művészettörténet és gazdaságtörténet) c. monografikus összegezését. Munkássága a modern magyar művészettörténet-írás egyik leginkább figyelemre méltó példája.

A Szegedi Tudományegyetemen 1989 óta dolgozik, jelenleg a Jelenkortörténeti Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára, a Jelenkortörténeti és Összehasonlító Történettudományi Doktori Program és 2019 nyara óta az MTA–SZTE–ELTE Globalizációtörténeti Kutatócsoport vezetője. 1992 óta az Aetas történettudományi folyóirat szerkesztőségi tagja. 2010-től az amszterdami székhelyű International Social History Association elnökségi tagja. 2016 óta a Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület elnöke.

A bank-ipar viszonyt a hagyományos finánctőke-tézissel szemben újraértékelő PhD-disszertáció után (Érdek és érdektelenség: a bank-ipar viszony a századforduló Magyarországán, 1892–1913, 1999) ő írta az első modern szemléletű magyar banktörténeti összegzést. A századfordulótól fordult érdeklődése az összehasonlító kelet-európai társadalomtörténeti kutatás felé. A családfejlődésről, a szociálpolitikáról, a jóléti államról (Welfare in East and West: Hungarian Social Security in an International Comparison, 1918–1990, 2004) szóló monográfiák eredményeit az interdiszciplináris látásmód jegyében összegezte A Social History of Twentieth-Century Europe (2013) című, az egész kontinens társadalomtörténetét átfogó szintézisében. Legújabb munkájában a fogyasztás és az életminőség 1945 utáni alakulását vizsgálta (Austerities and Aspirations: A Comparative History of Growth, Consumption and Quality of Life in East Central Europe since 1945, 2020).

Vizsgálatainak középpontjában a 17. századi történelem egyház/diplomácia/politika-, illetve művelődéstörténeti jellegű kutatása áll. Főleg a kora újkori pápaság és Magyarország sokdimenziós kapcsolatrendszerét tárja fel. Latin nyelvi és paleográfiai felkészültsége, bécsi, itáliai levéltárakra is kiterjedő forrásismerete feltáró és alapkutatási jelleget ad történészi munkásságának. A történettudomány klasszikus és modern módszereit egyaránt hasznosítja. Kutatási eredményei többek között módosították az irodalomtudomány Gyöngyösi-kánonját és a Pázmány-ikonográfiát. A 17. századi magyar egyházi elitre irányuló életrajzi kutatásai a vatikáni forrásanyag alapján jelentősen bővítették ismereteinket a kora újkori magyar történelemről. A pápaság- és egyháztörténet 1500–1950 közötti intézményi jogfolytonosságának köszönhetően egyaránt hozzáértően dolgoz fel késő középkori, illetve 19–20. századi témákat is. Tudományszervezési képességeit két általa alapított és szerkesztett tudományos szakkönyvsorozat bizonyítja (Collectanea Vaticana Hungariae, 2004– és Collectanea Studiorum et Textuum, 2015–; open access: institutumfraknoi.hu). A 2012-ben az MTA Lendület Program keretében alapított, 2017-től az MTA támogatott kutatóhelyi program keretei közt működő, jórészt korábbi egyetemi tanítványaiból álló kutatócsoportja a névadó Fraknói Vilmos egyháztörténeti munkásságát folytatja. Egyúttal igyekszik ellátni az MTA 1948-ban megszüntetett Római Történeti Intézeti Bizottsága feladatait.

„Társas agy” elméletében az emberré válás döntő mozzanata a társakra vonatkozó érzelmi és tudásrendszerek megjelenése. Megmutatta, hogy a főemlősöknél összefüggés van a neokortex arány és az együtt élő csoportok nagysága között, ami a humán csoportok méretére az ún. Dunbar-számot adja. A különböző méretű emberi kapcsolati hálók összefüggenek az érzelmi beruházással, a ráfordított idővel, az empátiával és a társas emlékezeti működésekkel; biológiai korrelátumaik az endorfinrendszer, az amigdala és a szociális agyterületek. Dunbar a kapcsolatok egyéni eltéréseit, a modern technológiai kapcsolattartás és az evolúciós örökség kölcsönhatását is tisztázta.

 

Korszakának és témáinak nemzetközileg elismert kutatója. 1995 és 2014 között az egyetemén belüli Hungarológia Intézet, 1999–2001-ben a Történeti Intézet igazgatóhelyettese, 2001-től 2016-ig a Nemzetközi Hungarológiai Társaság vezetőségi tagja volt. Eredményei közül kiemelkedik a finn nép és kultúra brit megítélésének feltárása; Finnország történetének magyar nyelvű bemutatása; valamint Kádár János és Urho Kekkonen 1956 és 1989 közötti politikájának összehasonlítása. Utolsó nagy munkájában Bibó István szellemi örökségének feltérképezésére vállalkozott.