Előszó. Világpolitika, világgazdaság: „Race to the bottom?”

A mai kihívások ismét hasonló léptékű változásokat jeleznek előre. Megkockáztathatjuk, hogy a múlt tapasztalatai alapján sokkal bátrabban tudunk gondolkodni a jövő szcenárióin. Semmi sem tűnik lehetetlennek. Ez egyúttal sajnos azt is jelenti, hogy a negatív szcenáriók között a legpesszimistább forgatókönyveknek is helyet kell adnunk. A „minden lehetséges, és az ellenkezője is” típusú, kissé tanácstalan egy helyben járás helyett ez a kötet úgy próbál felvázolni lehetséges szcenáriókat, hogy eközben állást is foglal. Próbálja a Magyarország, illetve az ország legszorosabb (közép-)európai környezete számára legkedvezőbb kimeneteket felvázolni. Teszi ezt azért, mert a tudományos diskurzust ma sokszor leegyszerűsítő, dogmatikus vélemények uralják, amelyek nem törekszenek alternatív megoldások bemutatására.

A globális kihívásokat a szélesebben értelmezett fenntarthatóság fogalmával lehet összefoglalni. A világpolitika jelenlegi haladási iránya sajnos nem csupán a második világháborút követően kialakult globális világpolitikai és világgazdasági intézményrendszer fenntarthatóságát kérdőjelezi meg. A 2000 után kirobbant fegyveres konfliktusok jellegüknél fogva már a sokkal korábbi nemzetközi konvenciókat is felborulással fenyegetik, nem illeszkednek azokba. Nem csak arról van szó, hogy egy-egy fegyveres konfliktusba különböző országok (hatalmak) milyen felhatalmazással, legitimációval kapcsolódhatnak be. Ebből a szempontból az ENSZ felhatalmazása vagy a katonai szövetségi rendszerek szerződéses elköteleződése nélküli beavatkozásokat is látunk. De a hadviselő felek gyakran már nem is nemzetállamok, hanem terrorista szervezetek vagy üzleti vállalkozások. Ez pedig a vesztfáliai béke óta érvényesülő elvek erózióját jelenti a nemzetközi politikában. Aminek azért van jelentősége, mert az államok és a közöttük fennálló nemzetközi kapcsolatrendszer intézményi keretei mindeddig többé-kevésbé hatékonyan korlátozták a fegyveres konfliktusok eszkalációját: általuk sikerült elkerülni a nukleáris fegyverek újabb bevetését és egy harmadik világháború kirobbanását. A fenntarthatóság mai legalapvetőbb kérdése és kihívása az, hogy a konfliktusokat fékező intézményi keretek lebomlása miatt mi történik ezekkel a fenyegető veszélyekkel.

A fenntarthatóság további két, egymással is összefüggő kérdésköre a környezeti fenntarthatóság és a humanitárius fenntarthatóság. A VTT korábbi előadásai során már tárgyaltuk a környezeti fenntarthatóság egyes aspektusait (lásd pl. Felsmann, 2022). Ez a kérdés napjainkban akként jelenik meg, hogy a környezeti katasztrófa elkerülése vajon milyen hatással lesz/lehet a világgazdasági erőviszonyok eltolódására, a feltörekvő gazdasági hatalmak további fejlődésére. Kína esetében a további fejlődés korlátját jelentheti a demográfiai trendváltás, de akár a humán erőforrások fejlesztésének nem kielégítő ütemű fejlődése is. És bár Kína problémái sok tekintetben súlyosak, gazdag erőforrásaira támaszkodva mégis sokkal nagyobb mozgástere van, mint egy sor elmaradott országnak. A fenntarthatóság humanitárius oldala ezeknek az országoknak a továbbra is megoldatlan, súlyos problémáival terhelt. A segélyezési politikával kapcsolatos könyvtárnyi irodalom következtetései megosztottak. A szkeptikusok szerint a legfejletlenebb országok esetében a fejlett világ sematikus gondolkodásmódjára épített segélyezési politika lényegében eredménytelen marad (Easterly, 2009). A segélyezési konstrukciók olyan viselkedési rutinokat feltételeznek, amelyek a fejlődő világban nem léteznek, vagy nem honosodtak meg. Ugyanakkor a segélyszervezetek működése is sok kívánnivalót hagy maga után.

A fenntarthatóság problémaköre számos további fontos területre kiterjed. Ezek egy része a jelenleg zajló technológiai átalakuláshoz köthető (Szanyi, 2019). Az infokommunikációs forradalom és az erre épülő új üzleti struktúrák – mindenekelőtt az internetalapú tevékenységek – fontos és újabb biztonsági kockázatokat hívtak életre. Ilyenek egyre nagyobb mértékben jelentkeznek a pénz- és tőkepiacok működésében, a fogyasztóvédelemben, a gazdaságpolitikai eszköztár működtetésében – például az adópolitikában is. Ebben a kötetben közvetlenül ugyan nem foglalkozunk ezekkel a folyamatokkal, de a tanulmányok érintőlegesen sokszor tárgyalják ezeket a hatásokat is. Az új technológiák alkalmazása a már említett fenntarthatósági területeken is komoly hatással bír. A fegyveres konfliktusok új típusa, a hibrid háború, a közvélemény manipulálása vagy az egyes országok politikai folyamataiba történő beavatkozás rendkívül komoly kihívásokat jelentenek a biztonságpolitika számára.

A konnektivitásnak az infokommunikációs technológiák által biztosított mélysége ugyancsak rendkívül nagy hatást gyakorol a gazdasági és politikai folyamatokra. Az üzleti életben a globális vállalatok elmélyült nemzetközi munkamegosztási rendszere, a globális értékláncok felépülése vált lehetővé általuk. Az üzleti működésnek ez az egész világot telephelynek tekintő, azt behálózó szisztémája gazdasági szempontból a legmélyebb specializációt jelenti. Az elmélyült specializáció pedig a lehető legmagasabb termelékenységet és költséghatékonyságot biztosítja. Az így elért hasznon a részt vevő felek azonban nem egyformán osztozkodnak, hanem a gazdasági erőviszonyoknak megfelelő arányokban. Ez pedig felveti a gazdaságpolitika számára a kérdést, hogy az osztozkodás arányain vajon miként lehet változtatni.

A nemzetközi munkamegosztási rendszer feltételeinek átszabása már a 2008-as válságig meghatározónak tekinthető neoliberális gazdasági felfogás szerint működő intézményi rendszerben elkezdődött. Teljesen egyértelmű, hogy a feltörekvő államkapitalista gazdasági hatalmak – Kína, India, Brazília, Malajzia stb. – már ezeket a kereteket is saját szempontjaik szerint igyekeztek működtetni. Pontosabban a fejlett országok igényei szerinti működést igyekeztek akadályozni. Ez leginkább a Kereskedelmi Világszervezet működésében jelentkezett látványosan. Törekvéseiknek hamarosan megfelelő elméleti alapokat is találtak (lásd pl. Nölke et al., 2019). Azok a szerzők, akik az államkapitalizmus célszerű alkalmazását vagy a neoprotekcionista eszközrendszer bevetését javasolták, a 2008-ban megrendült neoliberális fősodorral szemben pozicionálták magukat (pl. Clift–Woll, 2013). Az ilyen módon megtámogatott gazdaságpolitikai törekvések a régi, Friedrich Listhez kapcsolható érvrendszerhez hasonló felvetésekre alapoznak. A gazdasági beavatkozás átmeneti, célja a hazai piaci szereplők versenyképességének fejlesztése, hogy a jövőben több, hasonlóan versenyképes piaci szereplő működhessen egymás mellett.

Két kritikai felvetés kívánkozik ehhez az érveléshez. Az egyik elméleti, a másik gyakorlati jellegű. A mai napig érvényesülő globális munkamegosztási rendszer alapja a világgazdaság eltérő adottságú telephelyei által nyújtott különféle előnyök kombinálása. A globális hálózatok akkor képesek elérni a legmagasabb költséghatékonyságot, ha egyformán van hozzáférésük olcsó nyersanyagokhoz és munkaerőhöz, fejlett technológiákhoz és fejlesztési kapacitásokhoz, valamint fizetőképes keresletet jelentő piacokhoz. A rendszerben betöltött pozíciókban csak minimális előrelépés vagy fejlődés képzelhető el, különben megváltoznak az értéklánc különféle inputjainak adottságai. Ha a fennálló egyensúly megbomlik, az értékláncot újra kell tervezni. Az újratervezett értéklánc az új feltételek között optimalizál. Nem biztos, hogy az új hálózatban minden korábbi szereplőnek megint osztanak lapot. A feltörekvő országokat azonban nem feltétlenül zavarja, ha potenciálisan kimaradnak, vagy korábbi szerepük zsugorodik, hiszen éppen az a céljuk, hogy a korábbi értékláncok mellé vagy azok helyett saját nemzeti vállalatok által koordinált értékláncokat hozzanak létre. A kérdés csupán az, hogy hozzáférnek-e az inputok teljes köréhez (például a fejlett technológiákhoz) és a piacokhoz. A fejlett országok ma már jól látható válaszlépései pontosan ezen a két területen bontakoznak ki. A lépések és a válaszlépések – mint ismeretes – (korlátozott) kereskedelmi háborúhoz vezettek.

A másik felvetés gyakorlati jellegű. Az államkapitalista gazdaságfejlesztési koncepció nélkül is várható a globális értékláncok átalakulása. Mégpedig biztonságpolitikai megfontolásokból. A bizonytalanabbá váló nemzetközi politikai (háborúk, járványok) és gazdasági környezet (globális pénzügyi válság) eleve arra ösztönöz, hogy szűkítsék a kialakult globális értékláncok kiterjedését. A folyamat már a 2008-as válság környékén elkezdődött (Witt, 2019), majd a Covid-19 által okozott felfordulás miatt felerősödött. A bizonytalansági tényezők között pedig megjelentek az értékláncok magterületeinek környezetében zajló háborúk is. A globális üzleti világ működési koncepciójában végbemenő változás párhuzamos a világpolitikában végbemenő folyamatokkal. A globalizáció korábban látott előretörése megállni látszik. Helyette a regionalizáció vagy a politikai nyilatkozatokban rendre-másra előforduló, leegyszerűsítő jelzővel élve „blokkosodás” zajlik. A kötet egyik fontos célja, hogy ebben a kérdésben kiszélesítse a látókört, és diszkusszió tárgyává tegye ezeknek a folyamatoknak a várható jövőbeli kifutását. Még fontosabb cél, hogy a folyamatok hatásait Magyarország szempontjából elemezze, értelmezze. Erre tesz kísérletet ez a kötet.

A kötet, amelyet az Olvasó a kezében tart, tehát a VTT negyedik – 2022-es – évadában megvitatott világgazdasági elemzéseket tartalmazza. A fő előadás szövege után a felkért hozzászólók észrevételei is közlésre kerülnek. Mint az eddigi kötetekben, úgy ebben is négy főbb témakör köré szerveződnek a fejezetek.

Az első témakör a nemzetközi fejlesztés, azon belül a nemzetközi fejlesztési civil szervezetek és az EU afrikai migrációt kezelő segélyei. Ezek a civil szervezetek rendkívül kritikusan viszonyultak az Európai Unió Afrikai Alapjának (EUTF) céljaihoz, „politikai eszközként” tekintenek rá. Ennek ellenére mégis sok nemzetközi fejlesztési civil szervezetet találunk az EUTF megvalósítói között – igaz, elsősorban olyan projektekben, amelyek a helyi közösségek külső sokkokkal szembeni ellenálló képességét fejlesztették, illetve javították az afrikai szegények életkörülményeit, miközben jellemzően elkerülték a vitatottabb, kimondottan a migráció kezelését szolgáló EUTF-projekteket, amelyek gyakran a határrendészeti és megfigyelési képességek fejlesztését célozták.

A következő témakör a nemzetközi szankciók okai és következményei. Az okok értelemszerűen következhetnek mind a nemzetközi rendszer változásaiból és növekvő versenyéből, mind pedig a világgazdaság egyre összetettebb jellegéből és a világgazdasági szereplők növekvő egymásrautaltságából. A kormányzatok akkor döntenek a gazdasági szankciók mellett, amikor a háborút túlzottnak vagy elképzelhetetlennek, a diplomáciai nyomást viszont már elégtelennek gondolják. Ugyanakkor a szankciók világgazdasági következményei nem méretükből és direkt hatásaikból fakadnak, miközben a szankciós politika léte, egyre kiterjedtebb használata az általa közvetlenül nem érintett országok magatartását is befolyásolhatja, mivel potenciális fenyegetést teremt korábban a biztonságpolitika által nem érintett területeken is.

A harmadik fejezet témája Közép- és Kelet-Európa az új geoökonómiai és geopolitikai viszonyok között. Ezek a geoökonómiai és geopolitikai keretek az 1990-es évek eleje óta fokozatosan, ám mélyrehatóan átalakultak – elsősorban Kína felemelkedésével vagy éppen Oroszország Ukrajna elleni inváziójával. Ezeket az új viszonyokat lehet – és szükséges is – globálisan vizsgálni, ugyanakkor az Európai Unióhoz 2004-ben és 2007-ben csatlakozó közép-kelet-európai országok szempontjából is érdemes feltérképezni a nemzetközi környezet tartós változásának irányait. A fejezet tanulmányai közgazdaságtani, politikatudományi és emberi jogi aspektusból is megkísérlik elhelyezni Közép-Kelet-Európát a jelenlegi világgazdasági és politikai körülmények között.

A negyedik és egyben utolsó témakör a kelet-közép-európai gazdasági szerkezetváltás térbeli jellemzői. A fejezetek NUTS3-as szintű területi egységek gazdasági szerkezetének változását tekintik át, egyúttal rávilágítanak a kelet-közép-európai regionális fejlődés ellentmondásaira, magyarázva azokat a funkcionális különbségeket, amelyek az egyes térségcsoportok között kialakultak. Kimutatható szerkezeti különbség áll fenn a nyugat-európai és a vizsgált közép-európai országcsoport között: míg előbbiben a feldolgozóipar jelentősége mindenütt csökken, utóbbiban a fővároson kívüli régiókban növekszik, miközben a termelékenység alacsony szintű, és lassan javul. A tanulmányok egyöntetű megállapítása, hogy nemcsak eltérő fejlődési jegyekről, hanem eltérő fejlődési szükségletekről és potenciálról is beszélhetünk, vagyis bizonyos egyezések és interdependenciák mellett más-más tényező szükséges a különböző típusú térségek tartós fejlődéséhez.