A szankcióknak nincs és nem is lehet mikroalapozásuk. A modern közgazdaságtanban – Lucas nyomán – ez ugyan általános elvárás, azonban, mint láttuk, szankciók bevezetésére akkor és azért kerül sor, mert a közgazdasági gondolkodás alapját és értelmét jelentő racionalitás nem működik, legalábbis a tudományszak által bevett költség–haszon mérlegelés alapján. Kézenfekvő, hogy a nyereséget és a veszteséget mindig szembe kell állítanunk. Itt azonban az a kérdés, hogy vállalható-e egy háború, különösen egy atomhatalommal szemben. Ha nem, akkor második, sőt harmadik „legjobb” megoldásokra kell fanyalodni. Az egyik eredmény ebben a szemléletben maga a háború elkerülése, ami az adott körülmények (Szíria, Irak, Csecsenföld, Afganisztán, Tigre, Dafur) ismeretében az ukrán esetben meglehetősen komoly érv.

 

 

Míg az üzleti mérlegelésből gyakran hiányzik az erkölcsi elem, esetünkben a szankció az egyik módja annak, hogy megálljt parancsoljunk egy megállíthatatlan hadigépezetnek. Észak-Korea elszigetelése lehetetlenné tette – minél inkább pária ország, annál inkább –, hogy kínai és orosz szövetségesei rászabadítsák őket az alig 300 kilométerre, vagyis Budapest–Bécs távolságra levő dél-koreai fővárosra, Szöulra, miközben már a kaliforniai partokat is elérik a rakétáik. Tehát nem csak az tekinthető eredménynek, ha Észak-Korea – mondjuk – a demokráciát és a piacgazdaságot választja, már ha a népnek egyszer lesz választási lehetősége, ami eddig sosem adatott meg nekik.

 

A fentiekből is következik, hogy ha a szankció az elvileg legjobb megoldás pótléka, akkor nem indokolt számonkérni az alkalmazásától azt, amit az első legjobb – de talán az sem – tudna elérni. Hirosima óta tudható, hogy a nukleáris fegyverek valóságos bevetése elviselhetetlen és megoldhatatlan dilemmákat vet fel, mindenekelőtt a konfliktusban közvetlenül nem részes személyek nagy száma és a járulékos veszteségek részint beláthatatlan, részint helyrehozhatatlan jellege okán. Nem ritka, hogy a szankcionált ország vezetése a közfelfogás logikája szerint nem beszámítható, saját álomvilágában él, és elképzeléseit tekinti valóságosnak, míg a valóságot képzetesnek. Észak-Korea kapcsán számtalanszor felvetődött már, hogy az ország saját érdeke, sőt a vezetés szűkebb szempontjai szerint is egészen mást kellene tenni, mint amit valójában tesznek. Ez a meglátás azonban nem ad támpontot ahhoz, hogy mikor és milyen messzire érdemes elmenni. A célzatlan, átfogó, általános korlátozások sok esetben azokat vagy főként azokat sújtják, akik egyfelől vétlenek, másfelől esélyük sincs a döntéshozatal befolyásolására. A differenciálatlan élelmiszer- vagy energiaembargó kézenfekvően ebbe a kategóriába tartozik.

 

Az eddigiekből következően vissza kell térnünk a mikro- és a makromegközelítés szükségszerű és lényegi eltérésére. Rövidre fogva: az önkényuralmi rendszer egyfajta politikai családként létezik, mint a maffia1 vagy a klán vagy egy üzleti-baráti kör. A kölcsönös szívességek és függőségek, a sajátos – főként vagy kizárólag a bennfentesek által osztott – értékrend együttesen egy zárt világot alkot, amely saját törvényeit követi, a külvilágét pedig megveti.

 

Az orosz–ukrán háború kapcsán újra felvetődik a régi kérdés, amely anno a Szovjetunió, Rodézia és Dél-Afrika vagy Kuba kapcsán is felmerült. Vajon életszerű-e azt várni, hogy mégoly szigorú szankciók hatására a rendszer kártyavárként omlik össze? Bár ez a vágyvezérelt megközelítés időről időre teret nyer, a fentiekből és az idézett forrásokból, vagyis a történelmi tényekből is belátható, hogy az efféle várakozás eltúlzott. Lechner például meggyőzően érvel amellett, hogy a szankciók hatása legalábbis bizonytalan, de jó eséllyel a szándékolttal ellentétes hatások, vagyis a tekintélyelvű uralom országon belüli megerősödése várható (Lechner, 2020). És való igaz: az idézett példákban rendre azt láttuk, hogy az ostromlott vár védői összezárnak, majd amikor az erőviszonyok fordulatot hoznak, akkor kezdődik az új szakasz. A fogalmazás homályosságát indokolja, hogy utóbbi létrejöhet egy puccs révén vagy más puha, rendezett átmeneti formában. A véres forradalom a kivétel, nem a szabály. Vagyis nem helyes olyasmit várni egy eszköztől, amit az rendszerint nem tud elérni.

 

Most érdemes lehet megfordítani az érvelést. Ha abból a borúlátó feltevésből indulunk ki, hogy a szankciós politika eleve kevéssé hatékony, sőt még kedvezőtlen járulékos hatásai is lehetnek mindkét félre nézve,2 akkor adódik a kérdés: mi jöhet helyette? A nemzetközi kapcsolatok irodalmában három modellértékű példát szokás említeni.

 

Mindebből szűkebb témánkra vonatkozóan az következik, hogy amikor a szankciós politikát immár kötelező jelleggel, reflexszerűen marasztaljuk el (Varga, 2022), nagy bajba kerülünk, ha a gyakorlat ismeretében meg kellene mondanunk, mi lenne a jobb alternatíva, és különösen, hogy az milyen feltételek mellett lehetne sikeres.

 

Szinte közhely, de az elemzésekből rendre hiányzik a komplexitás szempontja. Ahogy a monetáris politika mozgásterét nem csak a jegybank alakítja, vagy a klasszikus mondás szerint a háború túl komoly dolog ahhoz, hogy a katonákra lehessen bízni, ez érvényes a szankciókra is. Ahogy a kereskedelempolitika lépéseit például az adópolitika keresztezheti, úgy a szankciók, ha nem illeszkednek szélesebb, egyeztetett irányvonalba, az elvárhatónál is csekélyebb hatást fejthetnek ki. Vagyis jó esetben egy koherens stratégia részeként kerülnek bevezetésre, és összehangolt lépések sorában szerepelnek.3 Ez igen könnyen leírható, de nehezen megvalósítható. Csak a példa kedvéért: az egyik leghatalmasabb orosz oligarcha, az 1990-es években a magánosítást szervező,4 majd a bankvilágot vezető Oleg Potanyin nincs rajta a szankciós listán. Az ő tulajdonában van a Norilszk Nikkel, egy erőteljesen hiánycikknek számító stratégiai ritkafém termelője és forgalmazója. Hasonlóképpen ismert a napi sajtóból a német és az amerikai hadiipar egymással nem egyező szempontrendszere az ukrajnai fegyverszállítások ügyében. A hazai sajtóból jól ismert energiaembargó csak ezután jön a sorban.

 

Az elmúlt évtizedekben közismerten nagy szerepet játszott a technológia és annak kereskedelme. Voltaképp elég kézenfekvő a terület szerepe a hadi képességek kialakításában és fenntartásában. Ennél is nagyobb lehet az a hatás, amely a gazdasági növekedés tekintetében várható. Voltaképpen alig van olyan pont, amelyet a közgazdaság-tudomány különféle irányzatai egyaránt el tudnak fogadni. A technológia központi szerepében egyetértenek a neoklasszikusok, az osztrák iskola, a strukturalisták, az endogén növekedéselmélet hívei és még a marxisták is.

 

A szankciók közkeletűvé vált, bazári jellegű értelmezésébe egyáltalán nem fér bele alkalmazásuk egyik legfontosabb eleme. Ez pedig a Joseph Nye nyomán elterjedt soft power hatásának leépülése (Nye, 2004). A koncepció lényege, hogy az igazán sikeres országok nem tűzzel-vassal akarják és tudják elérni a céljaikat, hanem inkább kedvező kisugárzásuk révén. Történelmi példánál maradva: Franciaország ugyan elvesztette a napóleoni háborúkat, de a francia nyelv, a kultúra és persze maga a főváros sosem rendelkezett olyan kisugárzással, mint az ezt követő évszázadban. Például az operajátszásban akkor és attól számított valaki tényezőnek, amikor legalább először, de inkább visszatérően Párizs színpadain mutatták be a műveit. Elég az Opera Garnier szoborparkját megnézni, vagy akár Verdi, Wagner vagy Sztravinszkij karrierjére gondolni ahhoz, hogy világossá váljon ez a koncepció. Nem Franciaország volt a század gazdasági vagy katonai központja, mégis a francia nyelv vált a kultúra és az emelkedett társalgás nyelvévé, még Oroszországban is.

 

A fentebb vázoltaktól sem függetlenül felerősödött az Oroszországból való tömeges kivándorlás. Ez a folyamat természetesen már az 1980-as évektől kezdve érzékelhető volt, ennek ellenére az ország a legutóbbi időkig pozitív bevándorlási mérleggel rendelkezett. Az orosz kisebbség nem csekély része menekült el az utódállamokból, Kazahsztántól Grúziáig, és nem feltétlenül a gazdag nyugati országokba telepedett át – nyelvi, megélhetési, rokonsági és sok más szempontot mérlegelve.

 

A szankciók kapcsán nem kerülhető meg az a kérdés, hogy mi lesz utánuk. Az elmondottakból adódik, hogy a szankciók térben és időben korlátozottak; ha elérték a céljukat – vagy éppen belátták sikertelenségüket –, akkor véget érnek. A kérdés tehát az, hogy a szankciók miként érintik az újjáépítést.