A kötelezettségteljesítés kikényszerítése azt jelenti, hogy a szankciót alkalmazó fél vissza kívánja fordítani a szankció alá vont partner kifogásolt – leggyakrabban a nemzetközi közjoggal ellentétes – tevékenységét, és vissza kívánja terelni a nemzetközi normákkal összhangban álló magatartás felé. Ebben a törekvésben figyelembe kell vennie, mennyire fontos az adott ügy a szankcionált állam számára. Egyetlen állam sem mond le ugyanis olyan jogellenes előnyről, amely közvetlenül érinti nemzeti túlélését, vagy amelyet hivatalosan ekként kommunikál. Ennek a két feladhatatlan célnak – ami valóban túlélési kérdés, illetve, amit ekként kommunikál egy állam – van azonban egy közös vonása, nevezetesen az, hogy foglyul ejti a szankcionált felet. Nem tud ugyanis szabadulni tőle, nem tudja kijelenteni, hogy megváltozott a véleménye, mert nagyon kevés állam annyira diktatórikus, hogy semmilyen figyelmet ne kellene fordítania retorikájára. Példaként talán elég arra emlékeztetni, amikor Ilham Alijev, Azerbajdzsán köztársasági elnöke és Nikol Pashinyan, Örményország miniszterelnöke 2019-ben először találkoztak egymással Davosban. Arról beszéltek, hogy fel kell készíteniük népeiket a békére. Enélkül ugyanis sem a diktatúrába hajló, autoriter rendszer élén álló azerbajdzsáni, sem a demokratikusan megválasztott örmény vezető nem vállalhatta a legitimációvesztés kockázatát. A szankciókkal szembenéző Örményország pedig nem állíthatta, hogy a költségek és a károk olyan nagyok, hogy az ország megfontolta a helyzetet, és inkább lemond az agresszió eredményeként ellenőrzése alá került Hegyi-Karabahról és a környező elfoglalt területekről. Következésképpen nincs közvetlen és lineáris kapcsolat a szankció alkalmazással elérni kívánt változás és annak bekövetkezése között.

A szankcionált fél meggyengítésének célja a döntéshozó hatalmat kívánja környezete segítségével nyomás alá helyezni, ami elérhető a vezetés (kormány) leváltásával vagy azzal, hogy megfosztják a vezetést azoktól az erőforrásoktól, amelyek segítségével elérheti kifogásolt céljait. Egy autoriter rezsim esetében nehéz rezsimváltást elérni, és a váltás eredménye is kétséges lehet. (Hányszor láttunk a történelemben olyan vezetőt, aki demokratikus úton került hatalomra egy gyűlölt elődöt felváltva, majd néhány évvel később már az elődöt „sírta vissza” az ország lakossága. Ezt élte át Kirgizisztán 2005 és 2010 között, amikor a Kurmanbek Bakijev vezette rezsim hozzá nem értése, arroganciája, korrupciója napról napra inkább egyre meghaladta az Aszkar Akajev elnöki időszakával jelzett előző rendszerét.) Ráadásul a vezetés túlélési ösztöne jegyében léphet fel. Annak ellenére, hogy a kedvezőtlen, nyomást gyakorló környezet az adott állam politikai berendezkedésében törésvonalakat alakíthat ki, megosztottsághoz vezethet. Ezt tapasztalt politikai vezetők azonban azzal szokták kiegyenlíteni, hogy olyan problémákat is a kedvezőtlen külső környezetnek tulajdonítanak, amelyeket saját kormányuk idézett elő hozzá nem értéssel, a hatalommal való visszaéléssel vagy korrupcióval. Az egyik bonyolult kérdés, amellyel a szankciót alkalmazó félnek szembe kell néznie, hogy miként hozzon létre olyan megosztottságot, olyan repedéseket, amiből a szankcionált rendszer vezetői nem tudnak jól kikerülni. Például, ha sikerül olyan szankciós csomagot összeállítani, amely olyan döntések meghozatalára kényszeríti egy állam vezetőit, amivel vagy eleget tesznek az elvárásnak, és ezzel elveszítik támogatóik – a rendszert szimbolizáló személyt támogatók – minél nagyobb részét, vagy azok elutasítása esetén megfosztják rendszerüket a túléléséhez nélkülözhetetlen forrásoktól. A cél a rezsimváltás elérése választások vagy – ha az nem tűnik lehetségesnek – irreguláris hatalomváltás útján.

Az elrettentés azt a célt szolgálja, hogy a jogellenes vagy mások érdekét sértő magatartást tanúsító fél ne folytassa korábbi tevékenységét, ne súlyosbítsa azt. Napjainkban éppen azt láthatjuk, hogy az Oroszországgal szemben 2014-től kezdődően alkalmazott szankciók nem gyakoroltak elrettentő hatást, és Oroszország 2022-ben súlyosbította magatartását, amikor egész Ukrajna ellen kezdett agressziót. Természetesen azt az érvet is meg lehet fontolni, miszerint a 2014-től bevezetett szankciók nem voltak elég súlyosak, „az üzlet ment tovább”, az elrettentő hatás ezért nem érvényesült. (Csak a Krímmel nem lehetett kereskedni, illetve oda szolgáltatást teljesíteni, valamint az olajipari – de nem a gázipari1 – beruházásokat korlátozták.) Ebből pedig az orosz vezetés arra következtethetett, hogy van még „mozgástere”. De nyilvánvalóan súlyosan tévedett. Érdemes itt két megjegyzést tenni. 1) Rendkívül rossz gondolat, hogy egy kisebb, területileg korlátozott fegyveres konfliktust követően az előbbi összetűzéseket okozó állam egy nagyobb konfliktust kezdjen ugyanazzal az ellenféllel szemben, a korábbi konfliktus ugyanis már létrehozza azt az elszántságot és elutasítást, amely a megtámadott fél nagyobb ellenállásához vezet. A korábbi konfliktus ráadásul nemcsak az elszántságot növeli az ellenállásra, hanem az erőforrások átcsoportosítása révén létrehozza vagy legalábbis bővíti az ellenállás eszköztárát. 2) Figyelni kell arra, hogy miért állnak készen a kompromisszumra a külállamok. Lehet, hogy csupán azért, mert még rászorulnak az agresszorra, és időbe telik, amíg saját javukra fordítják az előnyt, ezért addig szerény szankciók alkalmazásával is beérik. Esetleg hátsó szándékaik vannak, ahogyan azt Ukrajna esetében Angela Merkel volt német kancellár egyik nyilatkozatából megtudhattuk: „A 2014-es minszki megállapodások kísérletet jelentettek arra, hogy időt adjanak Ukrajnának. Ezt az időt arra használta, hogy megerősödjön, ahogyan ma is láthatuk. Ukrajna 2014–2015-ben nem Ukrajna ma… Mindannyiunk számára világos volt, hogy a konfliktus befagyott, a probléma nem oldódott meg, de ez értékes időt adott Ukrajnának.” (Merkel, 2022) A szankciók tehát egy tágabb politikai térbe illeszkedtek, és azokkal összefüggésben kell megítélni őket.

A nemzetközi jelzés azt a célt szolgálja, hogy néhány szankcióalkalmazó állam meghatározza, mit tekint elfogadhatatlan magatartásnak, és ezzel megpróbálja befolyásolni más államok hozzáállását. Ebben két tényező jut jelentőséghez. Egyrészt a szankciót alkalmazó államok befolyása, hitelessége, képességük arra, hogy keresztülvigyék akaratukat. Másrészt meggyőző erejük azon is múlik, milyen jellegű a jogsértés. Elég csak összehasonlítani a nemzetközi reakciókat a 2001. szeptember 11-i terrortámadásra és a 2003-as, Irak elleni amerikai katonai akcióra. Míg az előbbit általánosan elítélték, az utóbbival még az Egyesült Államok számos szövetségese sem értett egyet, és nem csatlakoztak a katonai fellépéshez. Ha csak az előbbit nézzük, világos, hogy az Egyesült Államok kiváltságos helyzetben van, amikor koalíciót kíván alkotni szankciók bevezetése érdekében. Ennek egyaránt része a meggyőzés és a nyomásgyakorlás. Az előbbi mérhető és nem mérhető előnyöket helyez kilátásba az együttműködésért cserébe. Ezek egy része abból adódik, hogy számos állam része olyan nemzetközi struktúráknak, amelyekben az Egyesült Államok részvétele meghatározó elem. Elég csak a NATO-ra gondolni, amelynek védelmi és elrettentő ereje nagymértékben az Egyesült Államok részvételén és annak hosszú távú biztosításán múlik. Más esetekben ezek az előnyök a kétoldalú kapcsolatokban realizálódnak. A túloldalon pedig megjelennek az együttműködés hiányának hátrányai. Azok az államok, amelyek nem működnek együtt, amerikai támogatás híján előbb-utóbb hátrányokat szenvednek el. Ez a jelzés természetesen a szankcionált államok lakosságát is célozza. Az a célja, hogy a lakosság megvonja támogatását a szankcionált állam vezetőitől, és ezzel erózió alá vegye azt a konszenzust vagy passzív elfogadást, amely hatalmon tartja a rezsimet. Ez kiegészíti azokat a hátrányokat – mindenekelőtt gazdasági nehézségeket –, amelyeket az adott állam elszenved a szankciók következtében. A szankcionált állam azonban nem passzív szereplő: ellenintézkedéseket tesz önvédelme érdekében. Ha csak a jelzések szerepét nézzük, ennek része a szankcionált államok lakosságának megnyugtatása, hogy a szankciók káros hatásait az ország el tudja hárítani, az nagyobb károkat okoz a szankciókat bevezető államoknak, mint a szankcionáltnak, végül, hogy azok bevezetése nem jogszerű. Mindeközben a szankcionált állam aktív ellenlépéseket tesz, megkísérli befolyásolni a szankcionáló államok közvéleményét. Itt azonban azzal néz szembe, hogy a világot – minden, az elmúlt egy évtizedben bekövetkezett átrendeződés ellenére (Oroszország úgynevezett hibrid háborús koncepciója, Kína befolyásszerzése nyugati tömegtájékoztatási eszközökben stb.) – továbbra is nyugati információs fölény jellemzi. Egyebek mellett azért is, mert az angol a világ második, legszélesebb körben használt nyelve, míg a nemzetközi kommunikációban az angol a lingua franca. Következésképpen a szankciókra vonatkozó kommunikációt továbbra is aszimmetria jellemzi. A Nyugat bízhat tehát abban, hogy a szankciókra vonatkozó üzenetei sokkal több fogyasztót érnek el, mint ellenfelének üzenetei. A szankcionált állam saját nemzeti fogyasztóit azonban elszigetelheti a külvilágtól, még akkor is, ha az internetes médiaplatformok megnehezítik ezt.

A szankcionáló államok közvéleményének küldött jelzés lakosságuk támogatását kívánja megszerezni ahhoz, hogy igazolja tevékenységük jogszerűségét és legitimitását, illetve egyúttal elfogadják azokat a kockázatokat és károkat, amelyeket a szankciók alkalmazása okoz. Elég talán arra rámutatni, ahogyan a nyugat-európai kormányoknak hatalmas erőfeszítéseket kellett tenniük, hogy megértessék polgáraikkal: az Oroszország ellen 2022 februárjától bevezetett szankciók inflációt generálnak, és időlegesen bizonyos termékekből hiányt okoznak. Ez különféle, a kedvezőtlen hatásokat csökkentő lépésekkel együtt (szociális támogatás a fogyasztóknak, például az energiaárak emelkedésének korlátok között tartása érdekében, a piacon a hiány megakadályozása alternatív beszerzési forrásokkal, adminisztratív árkorlátozás bevezetése stb.) meghozta a kívánt eredményt: a nyugat-európai lakosság a kezdeti elégedetlenséget követően nem lázadozott a szankciók miatt. Ehhez természetesen az is hozzájárult, hogy a nyugati tájékoztatási eszközök rendszeresen kommunikálták azokat a kegyetlenségeket (Bucsa, Mariupol, iskolák, a polgári lakosoknak menedéket nyújtó kulturális és egészségügyi intézmények, valamint az infrastruktúra megtámadása), amelyek fenntartották az orosz magatartást elítélő közhangulatot.