A Nyugat tehát – az Egyesült Államok vezetésével – arra törekszik, hogy az utolérésére a legjobb eséllyel rendelkező Kína minél később jusson ebbe a helyzetbe, ha pedig ez lehetséges, soha ne érje el. Ennek eszközei között szerepel Kína általános gazdasági meggyengítése a kínai termékek nyugati importjának csökkentésével, az amerikai vállalatok által Kínában előállított termékek gyártásának repatriálásával – vagy legalábbis más baráti vagy közelebbi államokba való áttelepítésével – és a kínai diákok számának csökkentésével az amerikai felsőoktatásban, mindenekelőtt a műszaki és a természettudományok területén. Mindezt az az ideológia alapozza meg, hogy Kína nem változott meg abban a folyamatban, amelyben a nemzetközi rendszer részévé vált a nixoni–kissingeri külpolitika eredményeként. Nem teljesítette be azt, amit Richard Nixon későbbi amerikai elnök még 1967-ben fogalmazott meg elvárásként: „Hosszú távon egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy Kínát örökre a nemzetek családján kívül hagyjuk… A világ nem lehet biztonságban, amíg Kína meg nem változik. Célunk tehát, hogy amennyire tudjuk, befolyásoljuk az eseményeket. Célunknak a változás előidézésének kell lennie.” (Nixon, 1967, 177) Az ezzel való szakítást 2020-ban az Egyesült Államok akkori külügyminisztere, Mike Pompeo jelezte egy beszédében. „Az igazság az, hogy a mi politikánk – és más szabad nemzetek politikája – feltámasztotta Kína kudarcot vallott gazdaságát, de Peking megharapta az őt tápláló nemzetközi kezeket… Nekünk változásra kell késztetnünk Kínát, ahogy Nixon elnök akarta.” (Pompeo, 2020) A beszéd hosszan sorolta azokat a területeket, amelyeken Kína nem felelt meg az Egyesült Államok ötvenöt évvel korábban megfogalmazott elvárásainak.

Természetesen így is lehet értelmezni a helyzetet, de ha a „meztelen valóságot” nézzük, az Egyesült Államok egészen egyszerűen és érthetően nem akar lemondani arról a vezető szerepről, amelyet a bipoláris nemzetközi rend megszűnését követően, sőt már a hidegháború végét megelőzően is élvezett. Ez vezet el a Graham Allison által elemzett thuküdidészi csapdához, amelyben a békés hatalomváltás ritka, az erőszakba torkolló annál gyakoribb. Az efféle helyzetek többször eredményezhettek úgynevezett „ráfutásos balesetet” (rear end collision), amikor a felemelkedőben lévő hatalom túlbecsüli képességeit, lehetőségeit, és kihívást intéz a vezető hatalommal szemben, remélve, hogy felgyorsíthatja a hatalomváltás folyamatát. A bismarcki – pontosabban Bismarck utáni – Németország pontosan ezt próbálta meg a Viktória királynő utáni Brit Birodalommal szemben. Az első világháborúban azonban vereséget szenvedett, majd próbálta meg ugyanezt, és szenvedett ismét vereséget a második világháborúban. Mindez az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok közötti békés hatalomváltáshoz hozzájáruló tényező volt.

Kérdés, hogy a szemünk előtt kibontakozó esetben sikerül-e elkerülni a világ két vezető hatalma között az erőszakba torkolló összeütközést, vagy sem. Mindenesetre Kína láthatóan nagyon ügyel arra, hogy a másodlagos szankciók ne fékezzék tovább gazdasági növekedését, és ne adjanak érvet az Egyesült Államoknak ahhoz, hogy tovább késleltethesse, akadályozhassa Kína csúcsra érkezését. Ennyit nyilván nem ért volna meg egy olyan szankcionált állam – Oroszország – támogatása, amely már ma is erősen és jobbára egyoldalúan függ Kínától. Ráadásul egy olyan ügyben – erőszakos területváltoztatás, becsületes nevén háború –, amellyel Peking nem is ért egyet, sem elvi okokból, sem azért, mert a háború akadályozhatja saját felemelkedését. Ezért változtatta meg Kína az orosz–ukrán konfliktusra vonatkozó retorikáját, és tért át annak hangsúlyozására, ami összetartja a két államot: az egypólusú nemzetközi rendszer elutasítására. Arról pedig, ami megosztja Moszkvát és Pekinget, beleértve az előbbi agresszióját, többnyire diplomatikusan hallgat.

Az Oroszország nagy stratégiai tévedésének nevezhető ukrajnai háború és a szankciós csomagok azt követő, lavinaszerű sorozata hozzájárulnak a világgazdaság átrendeződéséhez. Minél tovább folytatja agresszióját Oroszország, és ennek következtében minél tovább szenvedi el a szankciók következményeit, annál inkább folytatódik marginalizációja. Nem mintha ez nem lett volna már folyamatban annak következtében, hogy gazdasága nem kellőképpen diverzifikált, és túl nagy mértékben hagyatkozik nyersanyagok, energiahordozók és feldolgozatlan élelmiszerek kivitelére, cserében pedig késztermékek behozatalára. A Nyugat leválása az orosz szénhidrogénekről tovább gyengíti a szerepét. Mivel ezt a kierőszakolt szakítást strukturális változás, a Nyugat dekarbonizációs törekvése egészíti ki, gyanítható, hogy Oroszország már soha nem fogja visszanyerni korábbi szerepét a világ legnagyobb szénhidrogén- (kőolaj- és gáz-) exportőreként.

Arról láthatóan megoszlanak a vélemények, mi a szankciók célja: a jogsértés abbahagyása, Ukrajna területi épségének helyreállítása, Oroszország meggyengítése annak érdekében, hogy középtávon, nyolc-tíz éven belül ne legyen képes kiterjedt támadó hadműveletre, vagy történelmi léptékű, összetett meggyengítése, elszigetelése, páriává tétele, vagy akár az Orosz Föderáció belső felbomlásának előmozdítása. Míg az előbbi három cél tekintetében egyetértés lehet a politikai Nyugat államai között, az utóbbi három esetében ez már kétségesebb, és kétséges az is, hogy ez célszerű volna. Elég lehet annak tanulmányozása, ami Németországgal történt az első világháborút követően, és ami két évtizeddel később következett.