Bevezetés/Introduction

A tanulmánykötet gerincét a műfordításról való gondolkodás alkotja. Venuti bevezette a láthatatlan fordító fogalmát, de a műfordítás viszonylatában láthatatlan világokról beszélhetünk, amelyek a szövegek között és mögött húzódnak, és ezeknek részese, sőt, egyik alkotója a műfordító. A kötet négy nagyobb részre tagolódik, habár közel sem élesek a határvonalak, amelyek elválasztják őket. Ahogy az adott részben található tanulmányok is mintegy diskurzust folytatnak egymással a szöveg-műfordító-közönség sokszögeiben mozogva, úgy a négy rész között is vannak összekötő elemek.

Az első rész a Műfordítók műfordítókról címet viseli, itt látható, hogyan is gondolkodtak egyes műfordítók a munkájukról és a velük szemben támasztott igényekről. A sort Berzeviczy Klára tanulmánya nyitja, amelyben Lám Frigyes (1881–1955) magyar-német kétnyelvű szepesi szász költő-műfordító munkásságát vizsgálja Batsányi János (1763–1845) regulái alapján. Lám alapvető fordítási és műfordítási irányelveket, stratégiákat fogalmaz meg, és nemcsak a forrás- és célnyelv megfelelő szintű ismeretére hívja fel a figyelmet, de a mű szerzőjének gondolat- és érzelemvilágában való jártasságot is hangsúlyozza. A tanulmány Lám műfordítói hitvallását járja körül, amihez Lám oktató és elrettentő példákat fűzött, még versbe is foglalta saját versfordítási folyamatát, amely vers a tanulmány végén olvasható. Lám számtalan magyar költő művét fordította német nyelvre, köztük Babits Mihály verseit, aki ugyan maga is fordított verseket, drámákat és prózát, ám a kötetben majd műfordítás-kritikusként fog felbukkanni Mátyus Norbert tanulmányában.

A második tanulmány, az Ádám Anikó által jegyzett Műfordítás és háttértextus a műfordítót helyezi a középpontba, aki a szövegalkotói szerepkör mellett megtartja, sőt, mintegy továbbfejleszti olvasói mivoltát. A tanulmány írója elsősorban a francia teoretikusok, mint Antoine Berman, Claudine Lécrivain vagy Gerard Genette elméleteiből kiindulva járja körül a szövegértelmezés lehetőségeit. Érvelése szerint az ún. háttérszöveg [arrière-texte] fogalma kulcsfontosságú a műfordítás során, „ahol a műfordító, mint valami fantom, a szerző kísérteteként olvassa a fordítandó szöveget”, és ennek során aktiválódnak a háttértextusok. A francia filozófiai terminusok fordításának nehézségein keresztül világít rá az eltérő nyelvekben eltérő rendszerekbe fonódó háttértextusokra. Nem elegendő szinonimákat keresni, a „szemantikai ekvivalencia illúzió csupán”, figyelembe kell venni, hogy a fogalmakhoz az idők során jelentésrétegek és konnotációk alakultak ki, ezek pedig hálózattá szövődtek, és kifejezőbbé, árnyaltabbá teszik a szöveget. A műfordítónak olvasóként ezeket a háttérszövegeket kell felismernie, majd átültetnie. Ádám Anikó különböző művek (Shakespeare, Salinger, Camus) „kanonizált” és újrafordított szövegéből merít példákat, amelyek alátámasztják, hogy a műfordító saját, korszakhoz, ideológiához és akár szubjektív tapasztalatokhoz kötődő háttérszövegei miként befolyásolják a fordított szöveget.

A háttérszöveg jelenléte vagy annak hiánya emellett folyamatos modulációra készteti a fordítót, ahogy az kiderül Bakucz Dórának a foci katalán kulturális beágyazottságáról írt tanulmányából, melyben saját műfordítói tapasztalatán keresztül két esettanulmányban vizsgálja Klaudy Kinga aszimmetriahipotézisét. Jordi Puntí Tot Messi (Messi mint fogalom, 2021) című művének katalánról magyarra és Egressy Zoltán Sóska, sültkrumpli című színművének magyarról katalánra fordítása kapcsán megállapítja, hogy a futball olyan kulturális kontextust teremt a két műben, amellyel jól illusztrálható egyrészt a művek beágyazottsága, másrészt a kulturális aszimmetriák is. A cím, nevek és szereplők neve mellett a történelmi-politikai utalások és az irodalmi szövegek áthallásainak fordítása során bebizonyosodik, hogy az explicitáció és a szöveg befogadó felé történő elmozdítása nélkül nem lehet elfogadható, a célnyelvi olvasóközönség számára érthető és élvezhető művet letenni az asztalra.

Mohácsy Eszter tanulmánya a kötet megelőző értekezéseivel mintegy ellenpontot alkotva vizsgálja, milyen következményekkel és lehetőségekkel jár a műfordító gondolatvilágának kiiktatása a keletkezett szövegből azáltal, hogy tartalomhű fordítást alkot a 20. századi olasz költő és író Eugenio Montale verseihez. A műfordítás folyamata során ugyanis a formai, esztétikai szempontok nemcsak érvényesülnek, de gyakran meg is előzik a pontosság iránti igényt. „A műfordítás és a tartalomhű fordítás közötti különbség tehát leginkább a jelentésárnyalatokban mérhető, az előbbi a személyes, az utóbbi az univerzális jelentéstartalom irányába mozdul el”, Montale verseire pedig szerteágazó, a költő egész életművére kiterjedő intertextualitás jellemző, valamint a modern és klasszikus forma ötvözése az ún. tárgyi megfelelők alkalmazása mellett. A gazdag jelentésárnyalatok nem ritkán tartalomhű fordítás segítségével is csak nehezen visszaadhatók, ezért a felvetődik a kérdés, hogy valóban törekednünk kell-e a műfordításra, vagy a költő világának megismerése érdekében inkább a tartalomhű fordítást válasszuk. Mármint ha egyáltalán lehetséges pusztán tartalomhű fordítás… Érdemes itt felhívni a figyelmet arra, hogy ebben a tanulmányban a „műfordítás” terminus más értelemben szerepel, mint a kötet többi részében, és hogy a szerző ezzel – akarva-akaratlanul – hozzászól a hazai versfordítói körökben évek óta zajló (formahű nyugatos hagyomány versus nyugat-európai versfordítói paradigma) vitához.

A kötet második része a Műfordítás-áramlatok címet viseli, és folytatja a fordításról való gondolkodás tematikus egységét, betekintést ad más nyelvek és más műfordítói gyakorlatok világába, valamint külföldi írók magyarországi megjelenésébe és fogadtatásába, fókuszában a kultúrák és nyelvek között vándorló szövegek állnak ahány tanulmány, annyiféle megközelítésben.

Elsőként Mátyus Norbert a műfordítóként és kritikusként (is) széljegyzetelő Babits munkásságát vizsgálja, nem fordításain keresztül, hanem az olasz költő-fordító Gino Sirola által magyar költők verseinek olasz fordításából összeállított Amore e dolore di terra magiara (Szerelem és fájdalom magyarföldön) című antológiájának elemzését, széljegyzeteit. Babitsot az előszó megírására kérte fel Sirola, ám a költő jóval tovább ment, többnyire margóra írt széljegyzet formájában aprólékosan elemezte a fordításokat. Itt látható, hogy értelmezői-kritikusi vizsgálódásán számos részlet fennakadt, amikor az olasz megoldást nem tartotta elég pontosnak vagy kifejezőnek. Ugyan Babits – a költő kérése ellenére – nem írt recenziót a Nyugatba, az ott Elek Artúr neve alatt megjelent kritikus írás is hasonló következtetésekre jutott.

A kultúrák közötti párbeszéd fontos tényezője a műfordítás, azonban egy-egy mű vagy alkotó láthatóságát nagyban befolyásolja a szerkesztői döntés, hogy kitől mi jelenhet meg. Lőkös Péter tanulmánya a kora 20. századi osztrák–magyar viszonyok egy szeleteként vizsgálja, hogy mely költők mely versei jelenhettek meg műfordításban a bécsi Neue Welt képes magazinban. Az erre vonatkozó döntések mozgatórugói összetett megfontolásokban rejlenek: természetesen számít a mű és az alkotó presztízse, de – legalább is ebben az esetben – legalább annyira fontos, ha nem fontosabb, a lap olvasóinak profilja, azaz a fogyasztó ízlése.

Egyes művek fordításának létrejöttét vizsgálják más tanulmányok is a kötetben, amikor az adott alkotó nemzetközi renoméja vagy piaci megfontolások játszanak szerepet egy-egy kiadó döntésében. Kovács Fruzsina kutatásában a politikai-ideológiai szempontokra koncentrál, amikor Margaret Atwood kanadai írónő a szocializmus éveiben Magyarországon nem megjelent műveit vizsgálja. Ugyan külföldi művek jelentek meg magyar fordításban – erre a feladatra az Európa Kiadó volt kijelölve –, magát a fordítást is komoly előkészítési munka előzte meg, mégpedig a mű ideológiai ellenőrzése. Az akkori bevett gyakorlat értelmében egy művet tiltottak, (meg)tűrtek vagy támogattak, és hogy melyik kategóriába esett, annak eldöntése a párt berkein belül zajlott. A döntés támogatásához változatos hátterű és szakmai tapasztalatú szakértőket kértek fel egy-egy műről szóló ún. lektori jelentés megírására. Ezek vizsgálatából kitűnik, hogy összetett szempontrendszer alapján készültek a jelentések, számba vették a társadalmi osztályoktól kezdve a paratextusokban elérhető információt és az adott író elismertségét, népszerűségét.

Valentina Rossi Shakespeare Antonius és Kleopátra című drámájának olasz fordításain keresztül vizsgálja, milyen hatást gyakoroltak az olasz nyelvű fordítások és a szerkesztői döntések a mű szerkezetére és stílusára, ezzel pedig a fogadtatására az olasz olvasóközönségnél. Az évszázadok folyamán bőséggel keletkeztek fordítások, már három olasz változat létezett a 19. században, ezeket pedig 13 másik követte a 20–21. század során, a legújabb 2015-ben készült. Az egyik leginkább szembetűnő és meghatározó különbség a fordítások között a forma, nehézséget okozott ugyanis, hogy a Shakespeare által előszeretettel alkalmazott ún. blank verse versformának nincsen olasz megfelelője. A jellemzően 10-11 szótagos, rímtelen sorok ritmusát az időmértékes verselés adja, az ötös vagy ötös és hatodfeles jambusok. A forma megfelelő átadása több nyelvnél okozott problémát, így az olasznál is. A dráma fordításakor három lehetőség közül választottak az olasz fordítók: a prózai, a verses vagy a prózai és verses forma váltakozása – az utóbbit jellemzően csak a 20. század második felétől alkalmazták. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a fordító mely szövegváltozatból dolgozott, ráadásul több Shakespeare-dráma esetében olasz fordítások francia nyelvű szövegből készültek. Antonius és Kleopátra drámafordításainak alapjául mindig angol nyelvű szöveg szolgált, azonban ebből is több változat létezik: a négy fólió mellett 18. századi és 20. századi kiadásokat is használtak, amelyekre hatással voltak a kötetek szerkesztői. Rossi két esettanulmányban mutatja be, hogy a shakespeare-i szöveget ért szerkesztői döntések milyen jellegű eltéréseket produkáltak az olasz fordításban, összehasonlítva az egyes olasz nyelvű megoldásokat az adott szövegrészre.

A harmadik rész, a Fordítás és nyelvhasználat, a fordított szövegek nyelvi sajátságait vizsgálja, egyrészt az olvasói ízlés vagy korszellem aspektusából, másrészt ezek relevanciáját a fordítóképzés felől, bár az olvasói ízlés vagy korszellem megnyilvánulásának tekinthetünk azonban az egészen mikroszintű elemeket is a nyelvhasználatban. A spektrumnak erre a végére helyezhető Horváth Péter Iván tanulmánya az ami-amely használati kérdéseinek nyelvészeti áttekintésével a fordításpedagógia és fordítóképzés szempontjából. Horváth rögtön szemlélteti is a megállapításokat egy fordító mesterszakos hallgatók körében elvégzett kísérlettel.

A kötet következő két tanulmánya szorosan kapcsolódik: mindkettő az itáliai kultúrkörhöz kötődve Andrea Camilleri népszerű kortárs olasz író műveiben a nem standard nyelvi elemek fordításait tárgyalja, Bodrogai Dóra magyar, Giulia Magazzù pedig angol viszonylatban. Camilleri regényeit sűrűn átszövik a szicíliai kulturális utalások és jellegzetes nyelvi kifejezések, amelyeket egyébként eredeti nyelven is némileg tompítania kellett, hogy a szélesebb olasz olvasóközönség megértse – azaz már az eredeti nyelven is többnyelvűségről beszélhetünk. Számtalan helyen és módon jelenik meg ez a többnyelvűség: földrajzi vagy diatópiai, társadalmi vagy diastratikus, és szituációs vagy diafázis variánsok formájában. Camilleri sajátos nyelvezetet alkotott a szicíliai dialektus, standard olasz és a szicíliai olasz ötvözésével, amelyre sokszor camillerese vagy vigatese elnevezéssel hivatkoznak. A különleges nyelvhasználat leginkább három területen érhető tetten regényeiben: az alacsonyabb társadalmi osztályhoz tartozó szereplők és a bűnözők (maffia) beszédében, idiómák és rigmusok, valamint szinonimák használatában külön kis világot alkotva a neostandard olasszal szemben, amelyet viszont az író a törvény és kormányzat képviselőinél alkalmaz. A dialektus megjelenése tehát szerves része a történetmesélésnek és a karakteralkotásnak, elválaszthatatlan az író egyedi stílusától, és éppen ezek az árnyalatok, amelyek átváltása kihívások, de akár lehetetlen küldetések elé állítja a fordítót.

Magyarországon az elmúlt két évtizedben több Camilleri-mű jelent meg különböző kiadóknál különböző fordítók tolmácsolásában. Bodrogai Dóra Az agyagkutya (2001, ford. Lukácsi Margit) és A víz alakja (2004, ford. Kovács Noémi és Zaránd Kornél) című regényekben tekinti át az egyes fordítási megoldásokat. Az első kihívást rögtön a műfordítói hangok sokfélesége okozza: mivel több műfordító dolgozott az életművön, Camillerinek nincsen egységes „magyar hangja”, ez a magyar olvasók részéről meg is jelenik kritikaként. Ezzel ellentétben Camilleri angol nyelvre fordítója mind a brit, mind az amerikai piacra a költő és műfordító Stephen Sartarelli, aki az íróval mintegy együtt fejlődve alakította ki a sajátos angol nyelvezetet a fordításokban. Míg a magyar műfordítók változatos megoldásokat alkalmaztak: archaikus, rétegnyelvi, valamint különböző nyelvjárásokban használt kifejezéseket választottak, próbálták átültetni a szintaktikai és fonológiai elemeket, az angol műfordító elvetette a lokális nyelvi variációk használatát. Helyette inkább „új tereket” hozott létre a célnyelvben, így vissza tudott adni valamennyit az eredeti szöveg nyelvi fantáziájából, anélkül, hogy a változatos olvasóközönséget – az irodalmi szövegek sokszínűségére kissé nyitottabb brit és a kísérletező nyelvhasználatot jobban elutasító amerikai piacot – elriasztaná. Ehhez a stratégiához tartozik az egyes szereplőknél alkalmazott pszeudo-dialektus is, vagy az ételek esetében kifejezések átvétele az olasz nyelvből. Bár a tanulmányokban nem esik szó Camilleri egységes angol-amerikai „hangja” és a magyar fordítók heterogén megoldásainak különbségeiről, hiszen mindkét tanulmány csak az egyikre összepontosít, a figyelmes olvasóban óhatatlanul fölmerül a kérdés: ha más szerzőkkel is így bánnak azok amerikai és magyar fordítói, melyik kultúra jár jobban?

A negyedik rész, A műfordítókkal kapcsolatos hitek és tévhitek azt elemzi, hogy mit gondolnak a műfordítók saját magukról, illetve mit gondolt róluk a művelt nagyközönség 1980 és 1990 között egy irodalmi folyóirat tanúsága szerint. Az itt megjelenő fordításszociológiai indíttatású tanulmányok kvantitatív és kvalitatív kutatási módszerek segítségével vizsgálják a műfordítókat, láthatóságukat társadalmi szinten és befolyásukat a nyelvre és a kultúrára, mind a szakmán belül, mind a külső tényezők szempontjából.

A műfordító láthatóságának dilemmájával is foglalkozik Burkus Dóra tanulmánya, amely az olasz–magyar műfordítók körében végzett kutatás eredményeit mutatja be, ám ezek iránymutatók lehetnek a műfordítói szakma egészére is, ahogy a szakirodalmi háttér is hasonló következtetésekre jut. A műfordítók egyfajta „autonomizálással” különítik el magukat többszörösen is: egyrészt a nyelvi szolgáltatókon belül idealizálják szerepüket művészi alkotói tevékenységet végzőkként (ellentétben a szakfordítókkal). Másrészt a tapasztalat vagy az ismertség alapján centrális helyzetben levő műfordítók elkülönítik magukat a perifériális pozíciót betöltő kollégáiktól – ez a hierarchia kialakítása egyfajta „elitizmus/elitizálási” próbálkozás. Összességében azonban ez státuszharcokat szül és tart fenn, amelyek végeredményben hátrányosak a műfordítói szakma egésze számára. Ehhez köthető a közös identitás hiányának problémája, amely a professzionalizálódás folyamata nélkül nem tudott kialakulni, ennek pedig egyik oka a formális műfordítói képzés hiánya Magyarországon.

A szakma önmagára való reflektálása fontos az aktuális helyzet értékelése és a célok kitűzése szempontjából is – Sohár Anikó a műfordítók között végzett kutatása során vizsgálta a műfordítók gazdasági helyzetét, munkakörülményeit, érdekvédelmi lehetőségeit, valamint megítélésüket önmagukról és munkájukról. A válaszok alapján felvázolható egy műfordítói kompetenciarendszer is, amely a PETRA-E keretrendszerrel összehasonlítva eltéréseket mutat. Ezek, például a fordításelmélet elutasítása vagy a tudatos fordítási stratégiák hiánya, de a nem megadott adatok is azt sugallják, hogy a műfordítók közössége és saját munkájuk, valamint az elvárások megítélése közel sem homogén, jelentősen nehezítve az együttes fellépést és a célkitűzéseket.

Galambos Dalma tanulmánya zárja a kötetet, de egyben ajtót nyit jövőbeni kutatások felé, új vizsgálati módszert bemutatva a műfordítással kapcsolatos gondolkodás alaposabb megértéséhez. Habár gyakran szó esik a műfordítók mostoha helyzetéről, ez inkább szomorú élettapasztalat a szakmával kapcsolatban állók számára, semmint objektív adat. A tanulmányban vázolt módszer és a kisebb kontrollkorpuszon végzett próbaelemzés ezt kívánja orvosolni. A diskurzuselemzés sokszor eszköze a társadalomtudományoknak, hogy mérhetővé és vizsgálhatóvá tegyenek összetett helyzeteket és viszonyrendszereket. Az Alföld folyóirat megfelelő példányaiban műfordítással összefüggő azonosított szöveghelyek és ezekhez rendelt címkék sikeres számítógépes elemzése a kvantitatív módszer segítségével megnyitja az utat a nagyobb korpuszok elemzéséhez.

A színvonalas (mű)fordítás iránti igény jelen van és a fennmaradáshoz, fejlődéshez az arról való szakmai gondolkodás és diskurzus elengedhetetlen. A kötet ezt a diskurzust viszi tovább, változatos szempontok, megfontolások, nyelvek és kulturális hátterek vizsgálatával.